Szerencsére egy évet sem kellett várni rá, hogy A kuflik és a szélposta (201822130) című kötet után újabb kufli-kötettel jelentkezzen Dániel András. Ráadásul az alakra sok mindenre - kiflire, kukacra, babra vagy kavicsra -, ugyanakkor meg semmire sem hasonlító lények, akik egy elhagyatott rét   [>>>]

Szerencsére egy évet sem kellett várni rá, hogy A kuflik és a szélposta (201822130) című kötet után újabb kufli-kötettel jelentkezzen Dániel András. Ráadásul az alakra sok mindenre - kiflire, kukacra, babra vagy kavicsra -, ugyanakkor meg semmire sem hasonlító lények, akik egy elhagyatott rét közepén álló kupacban laknak, immár a sorozat tizenegyedik kötetében térnek vissza. Az első, kötet-címadó történetben Hilda az egyik nap - május bárhányadikán, legfeljebb egy-két nappal korábban - arra ébred, hogy aznap muszáj hernyótökmagot ültetnie. Igen ám, csak a hernyótök magját legalább húsz nyúlláb mélyre kell elültetni, hogy rendesen kifejlődjön. Így aztán Hilda kérésére Zödön ásni is kezd, ám egyszer csak eltűnik a mélyben. Beszakad ugyanis alatta a föld, és egy egészen furcsa lény barlangszerű helyiségében találja magát. Később aztán a társai is követik őt. De vajon mi mindent találnak odalent? És hogyan jutnak vissza a jól ismert rétre?... A másik történetben (Mi újság, kuflik?) éppen tél van. Amerre a szem ellát, mindent hó borít. Ilyenkor egész néptelen a mező: vannak állatok, amelyek téli álmot alszanak, mások elutaztak melegebb vidékre, a kuflik azonban ott vannak a dombjukon. Viszont nagyon unatkoznak, így aztán azon tanakodnak, mit is csináljanak. Hógolyózzanak? Gyűjtsenek jégcsapot? Vagy csak egyszerűen ne csináljanak semmit? Végül ez utóbbi mellett döntenek, viszont már azon is összevesznek, hogyan is kezdjék el a semmittevést... A szöveget most is a szerző színes rajzai illusztrálják. [<<<]