A hazájában elismert történész a 16. századba kalauzolja olvasóit: monográfiájában az Oszmán birodalom hírszerzési módszereit járja körbe, és bemutatja, hogy az akkori világ egyik legerősebb állama, milyen ügynökhálózatot épített ki, mi garantálta sikerét az átütő katonai fölény mellett. A   [>>>]

A hazájában elismert történész a 16. századba kalauzolja olvasóit: monográfiájában az Oszmán birodalom hírszerzési módszereit járja körbe, és bemutatja, hogy az akkori világ egyik legerősebb állama, milyen ügynökhálózatot épített ki, mi garantálta sikerét az átütő katonai fölény mellett. A hírszerzés, az információ igénye manapság vitán felül áll; a tudástársadalomban, aki többet tud, a modell szerint előbb ér célba és sikeresebb lesz. Ez nem volt másként a 16. században sem, amikor a virágkorát élő Oszmán birodalom egészen Bécsig terjesztette ki hatókörét Európában, a Mediterráneum keleti medencéjének domináns urává vált. Vele szemben szárazföldön a Habsburgok, tengeren Velence és a spanyol-Habsburgok álltak. Szulejmán szultán és V. Károly Európájában nem csupán a csatamezőn születtek sikerek, vagy legalábbis a csaták sikeres kimeneteléhez szükség volt az ellenség kiismerésére: a csapatmozgások feltérképezésére, a csapatok létszámának és felszereltségének pontos ismeretére. A koraújkorban az egyes államok belátták, hogy ezen információk nélkül nem rúghatnak labdába a nemzetközi porondon, ebből kifolyólag a 15. század végétől folyamatosan létesítenek újabb és újabb követségeket, diplomáciai központokat a török fővárosban, ezzel is lehetőséget teremtve a legitim kémkedésre. Ám az oszmánok is kihasználták ezeket a lehetőségeket, saját ügynökeiken felül az európai diplomatákat is többször kijátszották egymás ellen. Emrah Safa Gürkan öt fejezetben dolgozza fel a rendelkezésére álló anyagot, melyhez a török levéltárak mellett a bécsi, olasz és spanyol iratokat is alaposan átnézte. Az első fejezetben a Mediterráneum 16. századi helyzetéről értekezik, a másodikban az oszmán kémeket és hírszerzési műveleteiket mutatja be, majd a hírszerzés forrásait. Ezt követően a negyedik fejezetben a 16. századi oszmán hírszerzés intézményi felépítésének kérdését járja körbe: kiderül, hogy a rendszer a várttal szemben nem centrális képet, hanem egy decentralizált modellt mutat, melyben a helyi pasák és bégek jóval nagyobb szereppel bírtak, lokális hírszerző hálózatukkal igen önállóan tudtak tevékenykedni, nem kellett mindig Isztambulból várniuk a híreket. A kémek nagy megbecsültségnek örvendtek az oszmánok körében, melyet jól mutat, hogy birtokokat kaptak szolgálataikért. Az utolsó fejezetben a kémelhárítás kerül előtérbe, amely szintén fontos, ha nem fontosabb volt, mint a tényleges hírszerzés. A határok és az idegen diplomaták ellenőrzése mind-mind kiemelten fontos feladatot rótt a rendszerre. Az összegzést követően a jegyzeteket, a bibliográfiát és a rövidítések jegyzékét találjuk. Pál Laura fordításában egy hiánypótló történeti monográfiát vehet a kezébe az olvasó; szakembereknek ajánljuk, s ebből kifolyólag beszerzését szakkönyvtáraknak javasoljuk. "www.kello.hu@minden jog fenntartva" [<<<]