A 20. század második felében – előbb az amerikai irodalomban, később világszerte – sajátos líratörténeti fordulat ment végbe: megjelent az úgynevezett vallomásos költészet, amely szakított az angolszász verselés W. B. Yeats és T. S. Eliot nevei fémjelezte hagyománnyal, és a költők a maguk életének   [>>>]

A 20. század második felében – előbb az amerikai irodalomban, később világszerte – sajátos líratörténeti fordulat ment végbe: megjelent az úgynevezett vallomásos költészet, amely szakított az angolszász verselés W. B. Yeats és T. S. Eliot nevei fémjelezte hagyománnyal, és a költők a maguk életének legszemélyesebb gondolatait, legintimebb érzéseit, legbensőbb élményeit vetették papírra. Lelki rezdüléseket vagy rengéseket, gyermek- és felnőttkori traumákat, korábban tabunak számító témákat tették meg lírájuk tárgyává. Ráadásul a szerzők többsége mentális problémákkal küzdött, pszichiátriai, addiktológiai betegségeik miatt szenvedtek, és túlérzékenységük nem egyet hajszolt öngyilkosságba. A kötet 12 tanulmánya e költői irányzat jeleseinek – Sylvia Plath, Robert Lowell, John Berryman, Allen Ginsberg és az indiai Kamala Das – életművét és emberi alakját mutatja be, nem csak líratörténeti, esztétikai, poétikai nézőpontból, de, sőt főleg alkotáslélektani és pszichiátriai szemszögből. A kötethez bevezetést író Szabó T. Anna szerint a 20. század második felében a gyóntató pap helyére a pszichiáter, a pszichológus lépett, a vallás helyét átvette a vallomás, az eszmék, ideák vertikális kiterjedése helyét elfoglalta az emberi esendőség horizontális föltárása, a kitárulkozás, a megtisztulás vágya. Ezek a vonások mutatkoznak meg a vallomásos költészet természetében. A kötet iránymutató, sőt monografikusan összegző tanulmányában Gerevich József e lírairányzatról ad átfogó képet, éspedig oly módon, hogy a vallomásos költészet milyenségét az irodalom és a pszichiátria találkozásából vezeti le, hivatkozva Allen Ginsberg sokatmondó kijelentésére: „Ha nem mondom ki, beleőrülök. A kötet első részének (A vallomásos költészet jellemzői) tanulmányírói e líra jellegadó vonásait mutatják be: D. Rácz István az 1950-60-as évek líratörténetét idézi föl; Bókay Antal a vallomásmodellek és sorskonstrukciók természetét írja le; Marjai Kamilla a függőségek és a vallomásos attitűd összefüggéseire mutat rá. A második rész (Vallomásos versek szerzői pszichobiográfiai megvilágításban) sorra bemutatja az irányzat jeles alkotóinak életművét: Sylvia Plath (1932-1963), Robert Lowell (1917-1977), John Berryman (1914-1972), Allen Ginsberg (1926-1997) és Kamala Das (1934-2009) líráját, életművök pszichiátriai szempontú „kórképére koncentrálva. A tanulmányok szerzői mindeközben többször utalnak magyar költők, József Attila, Radnóti Miklós vagy Szabó Lőrinc alkotáslélektani vonásaira is. A tekintélyes szakirodalmi akríbiával megírt értekezések kötete irodalomtörténeti állományok darabja. [<<<]