Dmitrij Glukovszkij második kötetéhez érkező disztópiájában egy olyan, nem túl távoli jövőben járunk, mikor a főváros és a fellázadt régiók közötti polgárháborút, s a távkommunikáció és -közlekedés összeomlását követően az egykor hatalmas Oroszország romokban hever. A túlélők többsége egykori   [>>>]

Dmitrij Glukovszkij második kötetéhez érkező disztópiájában egy olyan, nem túl távoli jövőben járunk, mikor a főváros és a fellázadt régiók közötti polgárháborút, s a távkommunikáció és -közlekedés összeomlását követően az egykor hatalmas Oroszország romokban hever. A túlélők többsége egykori vasútállomásoknál kiépített erődökben húzódott meg, s az emberek mindennapos küzdelmet folytatnak a tömegpusztító fegyverek toxikus utóhatásaival. A „széthullás után az egykori birodalom Moszkóviára zsugorodott össze, melynek keleti határát az immár hajózhatatlan, mérgező vizű Volga folyó jelenti. Egyetlen megmaradt, stratégiai jelentőségű hídját az egykori jaroszlavli abroncsgyár helyén létesített Poszt vigyázza; itt tört ki az előzményben a lázadás, amelyet követően többé nem adott senki életjelet magáról. Az ügyben Jura Liszicinnek kell lefolytatnia a nyomozást. A fiatal kozák százados közvetlenül az orosz cártól kap parancsot arra, hogy derítse ki, mi történt a Poszt őrzőivel. Jegor (aki korábban a Poszton szolgált) és a várandós Misell eközben Moszkva felé menekülnek, abban reménykedve, hogy neki is jut a főváros gondosan őrzött jólétéből. Nem csak ők tartanak azonban északkeletnek: megérkeznek Moszkva alá az ún. fertőzöttek is, akik egy különös, hallás útján terjedő fertőzés hordozói, akinek elmondják a "sátánimát", azoknak vége. Mindeközben a fővárosi elit nagyban készülődik arra, hogy szentté avassák a cár apját... [<<<]