A szerelem metafizikája, Schopenhauer több más írásához hasonlóan, kommentár fő művéhez, A világ mint akarat és képzethez. E könyvében is abból indul ki, hogy az ember legbensőbb lényege (a kanti "magábanvaló") az akarat. De bár az akarat az egyénben jut öntudatra, benne a faj objektiválódik, mely   [>>>]

A szerelem metafizikája, Schopenhauer több más írásához hasonlóan, kommentár fő művéhez, A világ mint akarat és képzethez. E könyvében is abból indul ki, hogy az ember legbensőbb lényege (a kanti "magábanvaló") az akarat. De bár az akarat az egyénben jut öntudatra, benne a faj objektiválódik, mely nem más, mint az időben széthúzott eszme (értsd a platóni idea). Éppen ezért Schopenhauer megvizsgálja az emberi művelődés történetében talán legnagyobb szerepet játszó szerelem és a nemi élet metafizikai vonatkozásait. A nagy német gondolkodó - a nyugati filozófusok közül elsőként - elmélyülten tanulmányozta a keleti tanításokat, és a buddhizmus újjászületéstanához hasonlóan úgy vélekedik, hogy az egyén, aki akaratát apjától, értelmét anyjától nyeri, a halál által megszabadul anyjától kapott értelmétől, s egy új nemzés által új értelem birtokába kerül. Az akarat éppen ezért elsődlegesen hozzátartozik az emberhez, míg az értelem csak esetleges. Schopenhauer élesen elkülöníti az így felfogott újjászületést (palingenesis) a lélekvándorlástól (metempsychosis). A szerelem végső soron - tanítja Schopenhauer - a fajfenntartási ösztön legmagasabb foka, melyet az élet akarása vezérel. A nemi öröm részben az életakarás fókusza, részben egyfajta kárpótlás, szemben a halállal, mely büntetés azért, hogy az ember azzá lett, amivé nem kellett volna lennie. Ugyanakkor egyedül az emberben jut az életakarás eszméletre, arra a pontra, ahol az életigenlés vagy az élettagadás válaszútja előtt találja magát. Így zárul be a metafizikai kör, s így jut el az ember az üdvözüléshez, amelynek szükséges alapja a nemzés, az akarat és az értelem folyton változó összeköttetése. "www.kello.hu ? minden jog fenntartva" [<<<]