Az élő klasszikus költő líráját régóta úgy definiálják, mint elégikus lejtésű költészetet, amelyben a lehető legtermészetesebb és legközvetlenebb módon mutatkozik meg az élet teljessége, az emberi lét egyetemessége. Új kötetének gazdag anyaga újfent igazolja ezt az állítást. Az első részbe   [>>>]

Az élő klasszikus költő líráját régóta úgy definiálják, mint elégikus lejtésű költészetet, amelyben a lehető legtermészetesebb és legközvetlenebb módon mutatkozik meg az élet teljessége, az emberi lét egyetemessége. Új kötetének gazdag anyaga újfent igazolja ezt az állítást. Az első részbe (Ellenstrófák) kerültek a múltidéző darabok, a régi ünnepnapok hangulatát újraélő, újraálmodó gondolatok (Harang-idéző; Már csak hang; Válasz hazulról; Bújócska-játék). A második ciklus (Ártatlan bujtogató) a költőtársaknak ajánlott, pályatársaknak (mint Buda Ferenc, Ferenczes István, Mezey Katalin. Kiss Benedek, Juhász Ferenc, Cseh Tamás és Bella István) címzett, velük rokonítható gondolatokat, tőlük folytatott reflexiókat megfogalmazó versek gyűjteménye. A politikai töltésű, közéleti mondandójú versek kerültek a harmadik részbe (Fölragyogtak a papírszárnyak). A költő e darabokban kendőzetlenül fejezi ki véleményét a közelmúlt és a jelen politikai kérdéseiről: A kommunisták különleges ártalmáról; az ügynöklistákról (Alvó máglya), a kultúrharcról (Bűnbeesés előtt), az Európai Unióról (Brüsszeli járat), és általában a politikához való viszonyáról: "Politikára ajzó belső kényszer / diktál a diktatúra vége óta, / hiányérzet, elfojtás fordítottja / uralja egész lényed észrevétlen" (Politikafüggésben). A negyedik rész (Nagyhét) az élet nagy -- ha tetszik, végső -- kérdéseivel számot vető versek gyűjteménye. A költő a maga sorsának számvetésétől jut el a keresztény hit (Marad legszebb örökségem), a gyermek-szülő kapcsolat (Hová lett a szülőház a hazából?), vagy a határon túlra szakad nemzetrészek (Gyergyói csillagok) kérdéseiig. Az élet elmúlásának fölismerése, az időskor panaszai alkotják az ötödik fejezet (Visszakapott május) tartalmát. Számos fohász, aggódó vers sorakozik itt, például: "Bárcsak tovább segítené, / aki leosztja sorsom, / hogy az utam vége felé / ne kelljen megbotolnom" (Bárcsak tovább segítené). A Ráadás című fejezet csakugyan az, amit címe állít: egy a kötetbe nem igen illeszkedő szonettsorozat. Az utolsó ciklus (Fényhíd csúcsán) olyan önéletrajzi ihletésű darabok gyűjteménye, ahol az élet apróbb tényeiből kiindulva jut el az általánosabb léttapasztalatok rögzítéséig. Benyomások, emlékfoszlányok, hajdani és újabb keletű fölismerések, arcfölidézések sokaságát variálja a költő, miközben újra és újra szembekerül a halál gondolatával (Túlvilági találkozások). Lélekközeli stílusban, keresetlen szavakkal beszél az elmúlásról (Ha az utolsó, legutolsó). A változatos tartalmú, sokféle motivikájú versek mindegyikét a klasszicizáló formafegyelem, a poétikai mívesség jellemzi: "ötvenhét éve megint ugyanaz, / csak az őszelő lett koratavasz, / bár ősz a haj, tavaszi a remény, / mintha megint elölről kezdeném" (Nem azon múlott). Ágh István új verseinek hatalmas, az aktuálpolitikától a transzcendenciáig eljutó szellemi ívet bejáró -- kötete a kortárs magyar költészet nagy értéke. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]