Az egyszerzős magyar irodalomtörténeti összefoglalások etalonját Szerb Antal alkotta meg 1934-ben a Magyar irodalomtörténettel (legutóbb: 201910099), azóta minden születő új monográfiát ehhez mér a kritika. Háy János munkáját azonban nem érdemes ily módon mérlegelni, ő ugyanis nem a tudós   [>>>]

Az egyszerzős magyar irodalomtörténeti összefoglalások etalonját Szerb Antal alkotta meg 1934-ben a Magyar irodalomtörténettel (legutóbb: 201910099), azóta minden születő új monográfiát ehhez mér a kritika. Háy János munkáját azonban nem érdemes ily módon mérlegelni, ő ugyanis nem a tudós irodalomtörténész, hanem a nagy műveltségű író szemével tekint vissza a magyar irodalom jelentős alakjaira. Humorosan parabolikus bevezetőjében (Morzsamagyarok hazája) a magyar irodalmat az ország legnagyobb, egész éven át tartó fesztiváljának tartja, ahol ezernyi színpadon mutatkozik be a sok-sok produkció, és előre nem lehet tudni, ki kerül föl a nagyszínpadra és ki fog mindvégig a sátrak között téblábolni. Ez az irodalom – amelynek mintegy ötszáz évéről számol be a szerző több mint harminc íróportré formájában – térben és időben kerek egész, ahol jut hely József Attilának és Wass Albertnek egyaránt. E fölfogás jegyében Háy János nem azt írja le, hogy ki volt és mit alkotott Arany János vagy Kaffka Margit, hanem azt, mit jelent a számára Arany és Kaffka írásművészete, mit érez, mire gondol, amikor az alkotásaikat olvassa. A szerző kiválasztott a magyar irodalom történetéből 32 olyan szerzőt, akik – a kötetzáró Végszó tanúsága szerint – mindig vele voltak, mindig vele is maradnak, ha akarja, ha nem. Az időrendbe vett alkotók – Bornemisza Pétertől Vörösmartyn és Gárdonyin át Szabó Magdáig, Petri Györgyig – közös ismertetőjegye, hogy a legnagyobb hatást tették a szerzőre. A kulcsszó éppen a „hatás, hiszen Háy a művek rá gyakorolt hatása felől közelít az életművekhez, miközben rendre utal a vonatkozó legfontosabb történelmi, irodalomtörténeti, poétikai és stilisztikai, társadalom- és szellemtörténeti tudnivalókra, mű és kor összefüggéseire, alkotó és korszellem kapcsolatára. Például Füst Milán kapcsán fölidézi a művészi tükrözéselmélet történetét az ókortól Lukács Györgyig; Szabó Lőrinc lírájáról szólva lélektani kérdéseket vet föl; József Attila pályáját szükségképpen a költő életrajza felől vizsgálja; Weöres Sándor költői célját pedig abban jelöli meg, hogy szakított a világra való lírai reflektálás gyakorlatával. Háy János tehát nem irodalomtörténeti monográfiát írt, hanem 700 oldalas, esszé formájú portrésort, amelyben kifejti, kik voltak rá elementáris hatással. E szubjektivitás miatt nem is érdemes mérlegelni: ki az, akinek még be kellett volna kerülnie a kötetbe, és ki az, aki ki is maradhatott volna. A vaskos könyv „mindössze egy mai magyar író – kétségtelenül irodalomtörténeti nézőpontú, ám személyes indítékú és asszociatív módszerű – olvasata a kedvenc alkotóiról, nem mellesleg élvezetes irályú esszésorozat. [<<<]