"Több énekem nincsen, / alattunk a kincsem, / tudom én, tudom én, / nem leszek mindig szegény." - így szól az idős ember éneke, akit Zeréndváron (ahol a regény játszódik) mindenki csak Bolond Bélának hív. Amikor a negyedik bés gyerekek csúfolni kezdik, a tanító néni nagyon elkomolyodik, és elmondja   [>>>]

"Több énekem nincsen, / alattunk a kincsem, / tudom én, tudom én, / nem leszek mindig szegény." - így szól az idős ember éneke, akit Zeréndváron (ahol a regény játszódik) mindenki csak Bolond Bélának hív. Amikor a negyedik bés gyerekek csúfolni kezdik, a tanító néni nagyon elkomolyodik, és elmondja nekik, hogy Béla bácsi több mint kilencven éves, még a világháborúban szerzett súlyos sérülést, azóta viselkedik különösen, nem szép dolog kigúnyolni, annál is inkább, mert hogy a városka alatt valóban van egy pincerendszer, amelyet több száz éve építettek a helyi lakosok, akik a tatár és a török elől is ott leltek menedéket. Ez felkelti az egyik gyerkőc, Sipos Tomi érdeklődését - lehet hogy tényleg kincs van a föld alatt, pont úgy ahogy az énekben áll? Hiába inti le a tanító néni, Tomit csak foglalkoztatja a dolog olyannyira, hogy ő és pár osztálytársa - Gabi, Olgi, Feró és Dina - felkeresik Béla bácsit, aki azt állítja, hogy saját szemével látta az értékes holmikat a labirintusban. Tomiék elhatározzák, hogy expedíciót szerveznek a felkutatására; vasárnap délelőtt indulnak, azt füllentik a szüleiknek, hogy gombászni mennek, ehelyett azonban alászállnak a zeréndvári pincerendszerbe... A vakmerő kaland váratlan fordulatokat biztos tartogat - de vajon a kincset is megtalálják Tomiék? Kiderül Nógrádi Gábor új ifjúsági regényének a végére. [<<<]