Aligha van olyan felnőtt könyvtárlátogató, aki ne látta volna A halál ötven órája című nagyszabású amerikai háborús filmet, mely az 1944. decemberi nagy német ellentámadási kísérlettel szembeszálló amerikai katonáknak és az áldozatoknak állít emléket. 1944 telén a nyugat-európai szövetséges erők   [>>>]

Aligha van olyan felnőtt könyvtárlátogató, aki ne látta volna A halál ötven órája című nagyszabású amerikai háborús filmet, mely az 1944. decemberi nagy német ellentámadási kísérlettel szembeszálló amerikai katonáknak és az áldozatoknak állít emléket. 1944 telén a nyugat-európai szövetséges erők már a karácsonyra és a háború gyors befejezéséhez készülődtek; az északon állomásozó brit és a déli szárnyon tartózkodó amerikai csapatokat elválasztó mintegy 150 kilométeres arcvonal erdővel borított dombos, hegyes vidék - nyugalmasnak látszott, a szövetséges hadvezetésben senkinek eszébe nem jutott, hogy a Harmadik Birodalom utoljára itt tesz kísérletet a háború kimenetelének megfordítására. A két szembenálló erő - a már győzelemre készülődő és kivárásra taktikázó brit-amerikai hadosztályok és a végső elkeseredéssel küzdő, amúgy is fanatizált SS páncélosok - irtóztató erejű, december 16-án kezdődött összeütközése a II. világháború egyik legnagyobb páncélos csatája volt. E csatának számos egyedi, hadtörténeti szempontból unikális vonása volt. Például az, hogy nem egy ütközetből állt, hanem sok-sok kis összecsapásból, minden faluért, magaslatért külön kis háborúk folytak, miközben mindkét fél azon igyekezett, hogy megkímélje saját életerőit és technikáját. Másik sajátossága volt, hogy ezúttal nem érvényesült a szövetségesek fegyverzeti fölénye, sőt a kis amerikai Sherman tankok csaknem védtelenek voltak a német hadsereg legkorszerűbb, 70 tonnás Tigris II-eseivel szemben, egyedül fürgeségük, manőverező képességük szólt mellettük. A sok-sok taktikai érdekességet (furcsaságot) is magában hordozó összecsapást végül is a németek üzemanyaghiánya döntötte el az amerikai-brit erők javára. Józsa Béla a rendelkezésre álló hadtörténeti forrásanyag, a szakirodalom fölhasználása mellett a helyszínen is vizsgálódva - és igen sok fotót készítve követi nyomon a sok kis csata kimenetelét, elsősorban is a német támadás két fő irányát: az I. SS páncélos hadosztály (az ún. Pieper-harccsoport) előrenyomulását Malmedy felé, illetve az 5. páncéloshadsereg útját Luxemburgon át Celles-ig. A szerző óráról-órára, szinte szakaszról szakaszra haladva rekonstruálja az eseményeket, leírja a szereplőket, ismerteti a stratégiai és taktikai megfontolásokat, harcászati technikákat (pl. az álcázás és a dezinformálás kérdéseit), tüzetesen bemutatja a szembenállók fegyverzetét stb. Külön érdekessége a műnek az a több mint száz oldalas fénykép-összeállítás, mely az egykori, archív fölvételek mellé illeszti a szerzőnek a közelmúltban, ugyanazon a ponton készült fényképét. Bár a szükséges adatok tárával kiegészített, 1998-ban megjelent kötet hadtörténeti szempontból nem éppen szakszerű (Számvéber Norbert annak idején a Hadtörténeti közleményekben hosszan sorolta a kötet szakmai hiányosságait), de mindenképpen érdekes olvasmány. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]