A Hamvas Béla-hagyaték különleges darabja a Litai (a görög szó magyarul: imádságok), ez az 1939-ben keletkezett, Kemény Katalinhoz íródott, spirituális ihletésű, epikus ívelésű szerelmi költemény, melyet az író gyöngybetűkkel jegyzett le egy maga készítette kis könyvecskébe. Túlélve a háborús
[>>>]
A Hamvas Béla-hagyaték különleges darabja a Litai (a görög szó magyarul: imádságok), ez az 1939-ben keletkezett, Kemény Katalinhoz íródott, spirituális ihletésű, epikus ívelésű szerelmi költemény, melyet az író gyöngybetűkkel jegyzett le egy maga készítette kis könyvecskébe. Túlélve a háborús bombatalálatot, most több mint hetven év után kerül az olvasók kezébe. A bibliofil kiadást érdemes először csak lapozgatni, hiszen a kiadó mindent megtett, hogy a szép könyvek szerelmeseinek kedvében járjon: mélykék vászonborító, rajta ezüstszín görög betűkkel a cím. A vajfehér lapokon először a kézirat tintakék hasonmása, majd a szöveg elegánsan tipografált átirata olvasható, végül a szöveget gondozó, Hamvas életművét kitűnően ismerő Palkovics Tibor utószava. A Litai kivételes helyet foglal el a magyar szerelmi lírában szinte teljes egészében metafizikai látásmódja révén. A szó általi teremtés mágikus aktusaként születő meditációs szöveget többször és figyelmesen érdemes olvasni. Bár a patetikus felütésű, majd egyre szenvedélyesebb lendületű, gyakori síkváltásokkal újabb és újabb gondolati távlatokat nyitó versszakok mögött felsejlik egy nagyon is valóságos emberi konfliktus ("Vigyázz, amíg rám fordítod a hibát / s az okot én magamra véve vállalom, / addig előnyben én vagyok"), a mű ezt a hétköznapi emberi tapasztalatot mint a teremtés hasadtságának élményét rögzíti. A szerelem egyszerre az isteni felfedezése az Énből kihasadt Másik-ban, ugyanakkor az Én és a Másik közt tátongó roppant szakadék borzongató felismerése. Mindez első körben a férfi és a nő (a teremtő, egyedi anyagtalan forma és a befogadó, passzív, személytelen matéria) archetipikus ellentéteként manifesztálódik ("A férfi: egy; a nő az: a?"), míg a mű záróakkordja az újraegyesülés, a szerelem általi istenülés ontológiai lehetőségének szorongató kérdésével zárul: "De mondd, megyek, / mondd, jössz velem, kapu? Lehet? Szabad? Felszedheti a kapu küszöbét / és elmehet azzal, aki viszi, ahol már nincs bent és kint / és nincs kapu?" Briliáns szellemi élmény a magas szintű gondolati líra kedvelőinek. "www.kello.hu minden jog fenntartva"
[<<<]