Mary Beard neve sokaknak ismerős lehet tudományos és ismeretterjesztő könyvei, tévéműsorokban való szereplései okán. A világ egyik legismertebb ókortörténésze és klasszika-filológusa, mindamellett, hogy a Cambridge-i Egyetem Ókortudományi Tanszékének professzora, a tudományt nem   [>>>]

Mary Beard neve sokaknak ismerős lehet tudományos és ismeretterjesztő könyvei, tévéműsorokban való szereplései okán. A világ egyik legismertebb ókortörténésze és klasszika-filológusa, mindamellett, hogy a Cambridge-i Egyetem Ókortudományi Tanszékének professzora, a tudományt nem elefántcsonttoronyba húzódva műveli: igen aktív tudománynépszerűsítő munkássága részeként számos, a római történelmet és kultúrát tárgyaló dokumentumfilm készítésében is részt vett. A Nők és a hatalom : kiáltvány című műve ma már sok országban a tananyag része. A kötetben szereplő két írás eredetileg előadásként hangzott el a London Review of Books jóvoltából 2014-ben és 2017-ben. A szerző célja, hogy elmagyarázza, „mennyire mélyen gyökereznek a nyugati kultúrában azok a mechanizmusok, amelyek elhallgattatják vagy nem veszik komolyan a nőket. Mindezt a görög-római mitológia példáinak segítségével illusztrálja, azokkal megvilágítva a saját korunkat. Az első, Nők a nyilvánosság előtt című írásban az euroatlanti kultúra alapszövegének, az Odüsszeiának abból a jelenetéből indul ki a fejtegetés, amikor az ifjú Télemakhosz – Odüsszeusz fia, akinek útjáról, férfivá éréséről legalább annyira szól a hőseposz, mint apja bolyongásairól – csendre inti anyját, Pénelopét. Beard kulcsfontosságú epizódnak látja ezt, mely ősjelenete a nyilvánosan felszólaló nő „finomabb vagy kifejezetten erőszakos csendre intésének, és amely variált formában újra meg újra megismétlődik mind a mai napig, sőt mondhatni mindennapossá vált az internetes kommentek, tweetek világában. A szerző meglátása szerint erre jellegzetes válasz, hogy a nők vagy visszavonulnak (tehát csendben maradnak), vagy „androgün viselkedést vesznek fel, azaz férfiasan kezdenek el viselkedni (erre is hoz már a római irodalomból is példát, Maesia esetét), például hangképzésre járnak, hogy mélyebb hangon szólalhassanak fel (mint Margaret Thatcher). Ez azonban nem jelent valódi megoldást, hiszen e nőknek így olyan retorikai szerepek megszemélyesítőivé kell válniuk, melyeket nem éreznek magukénak. Ehelyett inkább az uralkodó férfidiskurzus hátterében meghúzódó törésvonalakat kell megvizsgálnunk, amelyhez szintén a görög-római retorika és irodalom értő vizsgálata adhat támpontokat – így az írás utolsó szakaszában ennek árnyalására olvashatunk izgalmas példákat, hogy lássuk: már az ókorban is megszületett a férfi-beszéd, nő-hallgatás dichotómiájának önkritikája. A Nők a hatalom színterein című második írás – Charlotte Perkins Gilman 1915-ben megjelent Herland („Nőföld) című humoros utópiájának példájából kiindulva – azt a kérdést teszi fel, hogy milyen szemléletet sajátítottunk el azokkal a nőkkel kapcsolatban, akik hatalmat gyakorolnak, vagy legalábbis kísérletet tesznek rá. Hogyan és miért zárja ki a nőket a „hatalom? Miért hímnemű még mindig az erős ember kulturális képzete annak ellenére, hogy a nők száma elvitathatatlanul emelkedett az elmúlt évtizedekben a különféle hatalmi pozíciókban? A szerző itt is annak fontosságát hangsúlyozza, hogy alapjaiban kell átgondolnunk, hogyan és miért gondolkodunk erről úgy, hogy a nők kívülről, mintegy támadást intézve „kaparintják meg ezeket a hatásköröket. Többek között Klütaimnésztra alakját, a Lüszisztratét, a Medusza-toposzt elemezve arra a konklúzióra jut, hogy a sikeres nőket tekintve látható, hogy nem pusztán utánoztak férfi kifejezésmódokat, hanem a maguk előnyére tudták fordítani azokat a szimbólumokat, melyek általában a nők jelentéktelenségét fejezik ki (lásd pl. Thatcher kézitáskáit). A képekkel is gazdagon illusztrált, gondolatébresztő olvasmány széles körben ajánlott. "www.kello.hu [<<<]