1946-ban Olaszországban a különböző politikai pártok és jótékonysági szervezetek mozgalmat hirdettek a háborúban sokat szenvedett déli gyerekek északi nyaraltatására. A háború testi és lelki sérüléseit elszenvedett árva vagy félárva gyerekek sorába tartozott a nyolcéves Amerigo Speranza (beszélő név: speranza = remény), aki analfabéta édesanyjával élt nyomorúságos körülmények között; rongygyűjtésből és alkalmi munkákból tengődtek. Tanítónője, Maddalena révén szereztek tudomást arról, hogy gyerekcsoportokat fogadnak északon élő családok, így került hónapokra a kisfiú Modenába. Több ezer nápolyi gyereket utaztattak különvonatokon Emilia Romagna tartományba, hogy néhány gondtalan hónap során föltáplálják és lélekben megerősítsék őket. A tétova és félénk kisfiú megrettent az utazástól, az elválástól, tartott az új környezetétől, egyes szám első személyben előadott története pontos és részletes beszámoló az 1946 tavaszán, nyarán vele történtekről, vagyis egy tudatlan gyermek „fölfedező útjáról. Amerigo ugyanis fölfedezte, hogy létezik egy másmilyen élet is, mint az övéké. Léteznek finom ételek, komfortos lakások, létezik kényelem, derű, nem csupán szűkölködés, aggódás, félelem. Minden csupa újdonság, élmény a számára, amikor először kóstolt csokoládét, amikor először látott havat. Amerigo tüzetesen és pontosan – amennyire egy nyolcévestől telik – beszámol, mit tapasztalt a barátaival együtt út közben, majd Modenában. Tapasztalatai fordulatot hoztak az életébe, rájött, hogy élhetne ő jobb körülmények között is. Így, miután hazatért Nápolyba, már képtelen volt a régi körülmények között élni, északra vágyott. Amerigo Speranza története több ezer déli gyermek történetéből kerekedett ki, és gyermeki naivitással átszőtt balladai tónusban szól e nemzedék sorsának alakulásáról. Az írónő a regény kulcsmondatát így fogalmazza meg: „Az éhség erősebb a félelemnél, vagyis a jobb körülmények reménye bátorította új élet kezdésére Amerigót. "www.kello.hu minden jog fenntartva"
[<<<]
