Francis Fukuyama annak idején a történelem végéről értekezett, Mohai V. Lajos most a költészetet búcsúztatja. Olykor irodalomtörténészként és most költőként visszatekint a magyar literatúra történetére, a modern civilizáció jelenéből figyeli e gazdag múltat. Úgy is mondhatnánk: nem hisz a költészet   [>>>]

Francis Fukuyama annak idején a történelem végéről értekezett, Mohai V. Lajos most a költészetet búcsúztatja. Olykor irodalomtörténészként és most költőként visszatekint a magyar literatúra történetére, a modern civilizáció jelenéből figyeli e gazdag múltat. Úgy is mondhatnánk: nem hisz a költészet hatalmában – miközben maga is költő. Mohai V. Lajos „utószót írt a magyar lírához, de nem gyászbeszédet tart, sokkal inkább a lezárt múlt, a kanonizált értékek fölött tart szemlét. Mindazonáltal szkeptikusan tekint a lírára, miközben szemlélődésébe bevonja a természetrajzot és a bölcseletet, a filozófiát és a művészetelméletet is. Visszapillantása során idézi a magyar költészet óriásainak gondolatait, Arany János, Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor alakját és művét. Mintha Arany beletörődő legyintését utánozná, mintha Kosztolányi sztoicizmusából tanulna, mintha Weöres Sándor személytelensége lenne a példa számára. A kötet tematikus versciklusainak elsője (A megbántott kert) a tájak, évszakok és napszakok kevés szóval sokat mondó megörökítése: „A felhő gyönge teste az ázott kertet éri. / A gyümölcs alvadt vérfolt; az őszt / a halál tépi (Október). A második részben (Weöres Sándor hangszere) mestere stílusában játszik, például így: Fészket rakni örvény fölé / senkitől se várni -- / ha támadna is kedved, / óvakodj ott járni! (Csalatkozás). Külön ciklust szentel a magyar népdal világának (Versek a magyar népdalhoz), valamint Arany János poézisének (A költészet hatalma). E részekben a népköltészet dalformájában és Arany modorában láttatja a világot. Végül az utolsó fejezetben (A ferde tájkép) a költő ismét a maga eredeti hangján szólal meg, táj- és természetlíra formájában. Ebben – a kötet címéhez illően – főképp az őszies elmúlásról és a dermesztő télről esik szó: „Falu szélén tél csikorgott, / rossz kedvében mindent morgott. / Havat, szelet haragjában / kardpengéken odahordott (A tél panasza). Mohai V. Lajos verses kötete ugyan utószó, de nem belenyugvó, minden reményről lemondó búcsúztató, hiszen maga is tovább fonja a magyar költészet hagyományszálait a sztoikus melankóliától, az elégiaköltészettől a játékos, tréfás, mondókás darabokig. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]