A kultúrtörténész kutató e könyvében a vészkorszak és az azt követő első esztendők történetét vizsgálja, ám egészen egyéni szemszögből, a privát és a publikus szféra határterületén. Mint írja: „A könyv megírásában az a szándék vezérelt, hogy az olvasókat kevéssé ismert forrásokkal szembesítsem. A   [>>>]

A kultúrtörténész kutató e könyvében a vészkorszak és az azt követő első esztendők történetét vizsgálja, ám egészen egyéni szemszögből, a privát és a publikus szféra határterületén. Mint írja: „A könyv megírásában az a szándék vezérelt, hogy az olvasókat kevéssé ismert forrásokkal szembesítsem. A szerző alapkérdése, hogy 1945 tavaszán hogyan lehetett újrakezdeni az életet a rettenetes veszteségek és traumák után. Ennek járt utána a forrásokban végzett „mélyfúrások módszerével, és arra a következtetésre jutott, hogy a koalíciós időszak (1945-1948) azért is volt átmeneti, mert a holokauszt emlékezete és elbeszélése nem egyik napról a másikra simult bele az antifasiszta narratívába, a korább diskurzus nem tűnt el egycsapásra. Bódi Lóránt tehát azt vizsgálta, hogy egyrészt miként volt jelen a vészkorszak emlékezete a háború utáni évek köznapi emlékezetében, másrészt a túlélők hogyan emlékeztek a rettenetre, milyen emlékezet-gyakorlatot alakítottak ki, és az miként változott az idő múlásával. A kötet öt fejezetből áll. Az elsőben (Rend a szavakban) a szerző lexikoncikkek elemzése útján vizsgálta az antiszemitizmus fogalmának történetét. A második fejezet (Hirdetett remények) anyaga a korabeli házassági hirdetések szövegvizsgálatán alapul; a műfajt önreprezentációs formaként tekinti, azt vizsgálva, hogyan kerestek az emberek zsidó párt maguknak. Hogyan jelent meg a hirdetésekben a borzalmas múlt és a mégis reményteli jövő? A harmadik részben (Nevetni Auschwitz után) a humor, főképp a zsidó viccek világát vette szemügyre, meg azt, milyen hagyományokra épültek a sokszor meglepően nyers viccek. A negyedik rész (Zarándokutak) a túlélők auschwitzi útjait, gyászrítusaikat, emlékezetformáikat mutatja be, szemlélteti számos példával. A szerző kitér arra is, hogy az auschwitzi emlékhely fogalma miképp változott idők múltán. A zárófejezet (Test nélkül) a vészkorszak talán legvitatottabb toposzával, a „szappanmítosszal foglalkozik, az erről terjedő szóbeszédeket idézi a szerző. Az utószóban megállapítja, hogy a zsidó népirtás 1945 utáni emlékezete rendkívül sokféle volt, de azt le lehet szögezni, hogy segítette az asszimilációt, miközben megnőtt az endogám házasságkötések száma, növekedett a közös vallási-kulturális hovatartozás szerepe. Bódi Lóránt egyedi nézőpontú, módszerű és olvasmányos stílusú művének tartalmát meggyőző módon támasztja alá a jegyzetek és hivatkozások mintegy száz oldalnyi sokasága. A kötet társadalomtudományi, kultúrtörténeti állományokban kaphat helyet. [<<<]