Az elismert író novelláskötetének első kiadását veheti kezébe az olvasó; ám ezen a ponton érdemes rögtön meg is állni: műfajilag hova sorolható be Krasznahorkai Seiobo járt odalent című kötete. A kritikák alapvetően novellák laza halmazaként tekintenek rá, de történtek próbálkozások az egyes   [>>>]

Az elismert író novelláskötetének első kiadását veheti kezébe az olvasó; ám ezen a ponton érdemes rögtön meg is állni: műfajilag hova sorolható be Krasznahorkai Seiobo járt odalent című kötete. A kritikák alapvetően novellák laza halmazaként tekintenek rá, de történtek próbálkozások az egyes szövegek szorosabb összeolvasására is. A kötetben az egyes írások mivel önállóan is megállják a helyüket, világnézeti, eszmei és esztétikai azonosságon túl nincs komolyabb kohéziós erő, elfogadhatjuk a novelláskötet meghatározást. Az író munkásságát ismerő olvasók nem fognak csalódni ebben a kötetben sem: prózapoétikailag a már ismerős – Krasznahorkaira jellemző – megoldásokkal fogunk találkozni. Mindegyik novella egy végtelen mondat, amely hullámzik, hömpölyög, amelynek sodró lendülete az első szótól az utolsóig végigkíséri az olvasás aktusát. A feldolgozott történetek igen diverz képet mutatnak: az antikvitás évszázadaitól egészen a jelenünkig ívelnek át. Bennük az emberiség nagy kultúrái képviseltetik magukat, a nyugati zsidó-keresztény kultúrkör mellett a keleti zen buddhizmus is helyet kap. A történetek komoly téttel bírnak, melyet a kötet mottója is csak még inkább kihangsúlyoz, a Thomas Pyncon-től kölcsönzött mondatot ebben a fordításban találjuk meg a nyitóoldalon: „Vagy sötét van, vagy nincs szükségünk fényre. Vagyis vagy már nincs fény, és minden sötét, vagy az emberek már hozzászoktak a sötéthez és nincs is szükségük a fényre. Alapvetően egy igen mélyen meghúzódó, a többi Krasznahorkai művel rokonságot mutató gondolatot érhetünk tetten: a globalizálódó világban a műalkotások, a rítusok, a lokális identitás mind-mind veszendőben van. Pesszimista kultúrkritika, ami nem kínál kiutat, nincs benne a feszültség feloldásával kecsegtető megoldás. Ám Krasznahorkai szövegeit máshogy is olvashatjuk: a sötét és lehangoló tónussal megfestett képek mintha mégis magukban hordoznák a megmaradás lehetőségét. Az egyik írásban egy Buddha-szobrot restaurálnak: a restaurátorok nem értik a zen alapvető tanait, de saját belső szabályrendszerük és szaktudásuk mégis alkalmassá teszi őket arra, hogy e spirituálisan kiemelkedő műalkotást megőrizzék, így biztosítva annak lehetőségét, hogy majd a későbbiekben ismét jelentős szerepre tegyen szert a szobor és a köré épülő tanítás. A megmaradás, a kolostorokba vagy múzeumokba „száműzött kultúra utolsó küzdelmeinek állít megindító irodalmi emléket az író, amikor már csak a kiváltságos kevesek értenek valamit a régi korok üzeneteiből, vagy az eredeti céljuktól (például menyasszonyi kelengyés láda) eltávolodott tárgyak és műalkotások a művészettörténészek parttalan vitáinak lesznek csupán kellékei. Van kiút: az isteni jelen van, csak meg kell látni, olykor egy egyszerű nó előadó unalomig ismételt mozdulataiban. Krasznahorkai prózájának befogadásához igen komoly műveltség és elkötelezettség szükséges, ebből kifolyólag csak a komolyabb irodalmat kedvelő olvasóknak ajánlható. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]