Dobai Péter az időbe kényszerült ember lírai szemszögéből méri fel létlehetőségeink határait, képzelje magát a szír sivatagba száműzött, muzulmán hitre tért megszállott, megőrült, fényűző nihilre ítélt Kossuth-emigráció tagjai közé, a Cholnoky fiúk temetését felidéző Krúdy beszélgetőtársává, írjon a kiscelli leányakt szoborról vagy az elhunyt Hernádi Gyula székéről. Az elment barátokkal évődő játékos hang, a szavaknak súlyt adó komor költőiség egyaránt jellemzi nyelvhasználatát. E nagyszerű, fajsúlyos kötet egészét, az elérhetetlenségből szőtt mitikus képzelet magánvalóságát megérzékítő gondolati lírát kiválóan szemlélteti "A tenger maga az ember" Ibsen-idézettel fémjelzett A tenger mindig messze van című vers: "A tenger mindig messze van.
