Az elsősorban őstörténészként, nyelvészként ismert Jerney János halála évében, 1855-ben, már nagy betegen fejezte be jelen művét, mellyel elsősorban arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy a történetkutatók nagyobb figyelmet szenteljenek munkájuk során az írott dokumentumok, azon belül is az   [>>>]

Az elsősorban őstörténészként, nyelvészként ismert Jerney János halála évében, 1855-ben, már nagy betegen fejezte be jelen művét, mellyel elsősorban arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy a történetkutatók nagyobb figyelmet szenteljenek munkájuk során az írott dokumentumok, azon belül is az oklevelek tanulmányozásának. Maga is jelentős, több mint négyezer tételes oklevélgyűjteménnyel rendelkezett - ezek nyelv-, művelődés- és egyháztörténeti szempontú elemzésével foglalkozott utolsó éveiben. A műben elsőként felvázolja a római jogtól kezdve az oklevelek kiadási szokásainak fejlődését, természetesen megkülönböztetett figyelmet szentelve a középkori magyar okleveleknek, azok három főbb típusának: a jeles vagy örökös, a nyílt és a zárt alakú leveleknek ("privilegialis, patens et clausa litera"). A szerző ezek után általánosságban mutatja be a hiteles helyek ("loca authentica"; régiesebb nevén hielmes (vagy bizonyságtevő) helyek, "loca credibilia") szerepét. Azon káptalanokról és nagyobb konventekről (szerzetesi házakról) van szó, amelyek a középkorban - mintegy a mai közjegyző szerepét betöltve - adták ki és másolták a bizonyító erejű okleveleket, a későbbiekben pedig a peres ügyek esetén az idézést, a tanúkihallgatást, a helyszíni szemlét, a határjárást, az eskütételt vagy más, a perrel kapcsolatos teendőket is elláttak. A kötet második fele ábécésorrendben haladva mutatja be az egyes hiteleshelyek történetét, az aradi káptalantól a zobori konventig. A szerző a harmadik részben további részkérdéseket tisztáz, valamint közli a hivatkozott káptalani és konventi hiteles pecsétek listáját. A reprint kiadású mű szakemberek olvasmánya. "www.kello.hu ? minden jog fenntartva" [<<<]