Az egész kultúraszerető közönséget megdöbbentette az a 2011-es fővárosi önkormányzati bejelentés, hogy a József Attila Színházat nem tudja anyagilag támogatni a fenntartó. Bár a hivatalos nyilatkozat úgy hangzott, hogy a színház nem szűnik meg, "csak" a társulatnak mondanak fel, és egy sikeres
[>>>]
Az egész kultúraszerető közönséget megdöbbentette az a 2011-es fővárosi önkormányzati bejelentés, hogy a József Attila Színházat nem tudja anyagilag támogatni a fenntartó. Bár a hivatalos nyilatkozat úgy hangzott, hogy a színház nem szűnik meg, "csak" a társulatnak mondanak fel, és egy sikeres hasznosítási pályázat után a színház működhet tovább, annak jövője ma is teljesen bizonytalan. Erre a nem éppen színházra tervezett épületben működő teátrumnak a húsz évére emlékezik vissza memoárjában Léner Péter, aki 1990 és 2010 között az igazgatói tisztet töltötte be (s a fővárosi kritikák szerint ebben az időszakban halmozódott fel az az adósságállomány, ami miatt az új igazgatói pályázatot kiírják majd). A személyes hangvételű emlékezésben, számos fekete-fehér fotó, elsősorban előadások felvételei kíséretében, egyes szám első személyben ír az elmúlt húsz évről, sikerekről és kudarcokról, munkatársakról, színészekről és rendezőkről, szervezőkről és színházi szakemberekről, akik a két évtized alatt működtették a valójában mindvégig "csak" túlélő, az életéért harcoló színházat. A kötet végén meglehetősen keserű hangon emlékezik meg az utolsó évadról, ugyanakkor a gazdálkodással kapcsolatban önkritikus hangot is megüt, mikor leírja: "A történtekért én is felelős vagyok. Talán mohóbb voltam a megengedhetőnél. Túlzott élet- és színházszeretetem elvétette a mértéket, jobban bíztam önmagamban a megengedettnél, hogy helyesen látom a színház jövőjét". Az érdekes színháztörténeti memoár minden, a téma iránt érdeklődő olvasónak ajánlható. "www.kello.hu ? minden jog fenntartva"
[<<<]