A kis kötet Mohai V. Lajos három hosszabb verskompozícióját tartalmazza. A százegyedik út című eposz voltaképp önéletrajzi ihletésű hosszúvers, amely főképp a költő gyermekkora színterének, a nagykanizsai Rózsa utcának állít emléket. Egymásba játszatja a gyermekévek emlékmozaikjait az utca részleteinek emlékképeivel, ilyen módon voltaképp születésétől kezdve járja be újra és újra, retrospektív módon eszmélkedése útját. A helyenként ritmizált, szabad áradású, emlékeket és gondolatokat egymásra torlasztó eposz csaknem minden szakasza a régi Rózsa utcára vonatkozó megállapítással kezdődik: „Rózsa utca elvarázsolt kastély; „Rózsa utcába hozott a gólya; „Rózsa utca parányi mítoszok együtthatója; „A Rózsa utca zarándokhely – és így tovább. A költő évtizedek távolából tekint vissza gyermeksége máig meghittnek érzett színterére, amelynek minden szögletéhez emlékek fűzik; és később bármerre jár, bárhol időzik élete folyamán, mindig erre az utcára gondol vissza: „Elkerülve a szülői háztól, / messze a kerti fáktól, / az utcai lámpa cilinderét megidézve / álmatlan éjbe gázolok. Minden emlékét, tapasztalatát, fölismerését a régi Rózsa utcából eredezteti, hiszen ez volt számára a gyermekkori Éden, ahonnét azután, fölnőve kiűzetett. Már ebben a műben föltűnik Hádész, az alvilág ura, hiszen a költőt az Éden elhagyása után, egész életútján a „morbiditás démona kíséri. A költő sorra-rendre – többnyire asszociációk útján – fölidézi fiatal éveit, irodalmi próbálkozásait, tanulmányait, utal életének fővárosi helyszíneire, az Astoria kereszteződésre, a Ménesi útra, a Lánchíd alatti aluljáróból előbukkanó villamosra, de bármit lát, a szülőváros Rózsa utcája jut eszébe. Fölnőttként ugyan ismeri a halál közelségét, „A Rózsa utca azonban az Éden gyümölcse marad – így, ezzel a képpel ér véget a gyermek- és ifjúkort fölidéző, alapvetően topográfiai koordináták között maradó emlékezés. A második mű, a Hádész címere öt versből álló füzér, amely a lovak visszatérő motívumával ábrázolja az igavonó állatok, a szeneskocsit húzó lovak emlékképét. A hajdani igavonó állatok ma már „égi mezőn dobogó paripák – a nehéz élet és megdicsőítő halál kettősségét érzékeltetve. A harmadik mű, a Melancholia nostalgica című ötrészes, irodalmi tárgyú verskompozíció a költőre jelentékeny hatást gyakorló íróknak, költőknek állít emléket, a maga sajátos, asszociatív módján. Bohumil Hrabal, Raymond Chandler, John Le Carré, Ottlik Géza, Mirko Kovač, Tandori Dezső alakja rémlik föl, de föltűnik a budai Krisztina tér, a nagykanizsai Rózsa utca, a pesti Kossuth Lajos utca, az Eötvös Collegium épülete, és ugyanazt ismétli a költő, amit az eposzában fogalmazott meg: végett ért a gyermek- és ifjúkor, fölnőtt lett: „Rám nő az élet, eljött férfikorom ideje. / Korán hazatérek. Mohai V. Lajos verskompozíciói az asszociatív élménylíra, az emlékezést megtestesítő költészet, az önéletrajzi ihletésű, önelemzéssé mélyülő poézis szép példája. "www.kello.hu minden jog fenntartva"
[<<<]
