Csaba Lilla első kötete egészen egyedi alkotás. A szerzőn 2012-ben diagnosztizálták a sclerosis multiplex betegséget, amely a központi idegrendszer fehérjeállományát károsítja, és sokszor a beteg állapotának megállíthatatlan rosszabbodásával jár. Csaba Lilla fölismerte, hogy mind a betegségnek,   [>>>]

Csaba Lilla első kötete egészen egyedi alkotás. A szerzőn 2012-ben diagnosztizálták a sclerosis multiplex betegséget, amely a központi idegrendszer fehérjeállományát károsítja, és sokszor a beteg állapotának megállíthatatlan rosszabbodásával jár. Csaba Lilla fölismerte, hogy mind a betegségnek, mind a költészetnek megvannak a maga szabályai, szekvenciái, ha tetszik, ritmusai, és mindkét területen tapasztalatokat szerezve alkotta meg a betegségéről és magáról szóló verses kötetét. Ismeri és beszéli a költészet nyelvét, ezzel a tudásával áll szóba önmagával, testével, betegsége tüneteivel, a betegség elviselésének lelkiségével, a sors törvényszerűségeivel. A kötethez bevezetést író Jankovics József szerint szükségszerű, hogy Csaba Lillából költő lett, mert a kór mozgósította a benne rejlő lírikusi tehetséget, hogy – mások okulására – formába öntse, kiírja magából betegség-élményét. Líráját egyszerre jellemzi az őszinteség és a diszkréció, valamint az empátia, az együttérzés, miközben lírai eszközökkel szól a testi tünetekről, lelki reakciókról; többször finoman utal a sorsába „kódolt ítéletre, a „rögzített fogság rabságára, arra a sajátos létmódra, amelyben a lírai alany egyszerre maga a kalitka és a rab madár. Ösztönösen és tudatosan keresi a válaszokat a betegsége kiváltotta brutális kérdésekre, amelyek végső soron életről és halálról szólnak. A kötet hármas szerkezetű, triptichonra emlékeztető, mert Csaba Lilla három ciklusban rajzolja föl a betegség folyamatát, időbeli változásait, egészen a gyógyulás reményéig. A kötet végkicsengése ugyan pozitív, bizakodást mutató, azért a halál sejtelme mindvégig jelen van. A szerző a betegség első tüneteinek észlelésétől indítja verses „krónikáját: „kifut a tenyeredből a lét / – mint lenge fuvallat karjából a falevél – / szoros fogású görbéiben színlelt szélcsend, / éned zavarosan mélyülő gödreiben / önbeteljesítő vakságod: / az idegek nesztelen lázadásában / az eszmélet lobbanása (Rögzített fogság). Sorsának fölismert valóját azután kivetíti a világra: „a roskadásra csordulni kész, / kiáltásra karcolt kemény csend / nyújtózott végig napok járásán (Sosem érkező tavasz). Verseiben együtt hullámzik a pontos, tárgyias leírás, a szenvtelen környezetrajz és a kétségbeesés, a szorongás, a kedélyhullámzás érzése, vagyis a betegség leírása és a lélek reakciója: a gyógyulás kétsége és reménysége. Csaba Lilla versnyelve a végletekig lecsiszolt, eszköztelen stílus jegyeit mutatja, miközben akár a külső környezet rajza, akár a lélek benső képe abszolút hitelesen jelenik meg. Az élet és halál kérdéseit egészen egyedi módon fölvető verseket – ahol szükséges – a margón az orvosi ismeretterjesztő irodalom magyarázó jegyzetei kísérik. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]