A Nobel-díjas fehérorosz írónő ismert alkotói módszere, hogy földolgozandó témája tanúit hagyja beszélni, híven lejegyzi szavaikat, azaz monológokból, vallomásokból fölépített könyvei valójában dokumentumregények. Az 1986. Van közöttük, aki a mentési munkálatok korai, legveszélyesebb szakaszában
[>>>]
A Nobel-díjas fehérorosz írónő ismert alkotói módszere, hogy földolgozandó témája tanúit hagyja beszélni, híven lejegyzi szavaikat, azaz monológokból, vallomásokból fölépített könyvei valójában dokumentumregények. Az 1986. Van közöttük, aki a mentési munkálatok korai, legveszélyesebb szakaszában vett részt; van köztük a mentésben résztvevő, ám utóbb elhunyt személy özvegye; van olyan, aki az atomerőmű körzetében lakott, onnét telepítették ki, vagy épp magányosan tengődik ugyanott. Van az interjúalanyok között egykori erőművi dolgozó, van virtusos természetű egykori önkéntes mentő, és van közöttük természetvédő, aki azon tűnődik, hogy azon az április 26-i éjszakán egy korszak zárult le vagy egy új korszak nyílt meg. Az írónő mintegy két évtizedig gyűjtötte a vallomásokat, amelyek többsége ma is megrázóan tragikus és érdekfeszítően izgalmas egyszerre. Az élőbeszéd sajátosságait hordozó monológok többségének előadója egyszerű "kisember", aki ma is plasztikusan, érzelmektől fűtötten idézi föl az átélt rémületet, döbbenetet. Alekszijevics a történtek rekonstruálása mellett rögzíti a korban szárnyra kapott rémhíreket, pletykákat is, hiszen azoknak is van dokumentumértéke: akkor burjánzanak el a legképtelenebb találgatások, ha az emberek nem kapnak kielégítő tájékoztatást a sorsuk felől. Megszólal a mentésben részt vevő helikopterpilóta özvegye, megszólal a kútvízből jósoló babonás öregasszony és olyan hajdani rakétakutató, aki ma egy emlékkápolna építésén fáradozik. Az írónő felhívja a figyelmet arra, amiről igen ritkán esik szó: Fehéroroszország veszteségeiről. A hajdani Szovjetunió kicsiny tagköztársasága a föléje húzódó atomfelhő miatt 1986-ban csaknem annyi falut veszített el a kitelepítések miatt, ahányat a bevonuló német katonák fölperzseltek a II. világháború idején. Akkor, az 1940-es évek elején minden negyedik fehérorosz meghalt, ma minden ötödik szennyezett területen él, nem is szólva bizonyos megyék máig ható demográfiai veszteségeiről. A felkavaró hatású kötet igazi 21. századi befejezést kapott: a szerző ismerteti, hogy katasztrófaturisták számára milyen társasutazásokat szerveznek Csernobilba és Pripjatyba. "www.kello.hu minden jog fenntartva"
[<<<]