Konrád György háromkötetesre tervezett hatalmas esszéfolyamának utolsó kötete – egyben az író utolsó műve – lényegében lezáratlan maradt, hiszen a korábbi részek (Falevelek a szélben, 2017; Öreg erdő, 2018) mindegyik félezer rövid esszét, jegyzetet, tárcát, emlékezést és elmélkedést tartalmazott,   [>>>]

Konrád György háromkötetesre tervezett hatalmas esszéfolyamának utolsó kötete – egyben az író utolsó műve – lényegében lezáratlan maradt, hiszen a korábbi részek (Falevelek a szélben, 2017; Öreg erdő, 2018) mindegyik félezer rövid esszét, jegyzetet, tárcát, emlékezést és elmélkedést tartalmazott, ez viszont csak 333-at. Ugyanakkor az író nézőpontja, világszemlélete, stílusa pontosan megegyezik az előzőekével, voltaképp az ókori bölcselők peripatetikus sétája közben előadott gondolatfutamaira emlékeztetnek. A Sétabot cím pedig arra utal, hogy az immár idősödő gondolkodó, elmélázó bölcselő séta közben hol lendületet vesz, hol megáll; hol érvel, hol meg csak tűnődik, mintegy a járása ritmusát gondolatai lendületéhez igazítva. A 333 részes szövegfolyam – miként előzményei – fő motívumait tekintve önéletrajzi emlékezés, irodalmi-kulturális témájú elmélkedés, társadalmi, történelmi és lélektani jelenségek megvilágítása és összefüggéseik átgondolása. A meglátások sokfélesége, a narráció egyenletes, ám többjelentésű tömöttsége mindig egy irányba mutat: az idős bölcselő az elmúlásra készül, így lehet az Ásatás utolsó kötete afféle szellemi testamentum, amelynek velős gondolatait a búcsú melankolikus lírája szövi át. Ilyen szemlélettel és lelkiséggel emlékezik arra, ahogyan 1959-ben kiadói lektorként Lev Tolsztoj naplójának magyar kiadását szerkesztette; így emlékezik 1981-re, amikor a Lengyelországból érkező híreket figyelte; így idézi föl a filmrendező Makk Károly alakját; és így tűnődik a csöndes éjszakai órán azon, hogy milyen fölösleges rettegni, mert a félelmek nagy része képzelt veszély (Egyszemélyes világ). Megállapítja, hogy az élet ugyan folyton fölvet problémákat, de rendre a megoldásukat is kínálja (A túlélő és a haldoklás), vissza-visszatér a fájdalom érzéséhez (Ki fáj?; Ha gyomrost vársz). Végül megállapítja, hogy emlékezései egy átlagos ember átlagosan érdekes életének lenyomatai; ami fontossá teszi a jegyzeteit, azok a megörökített emberi arcok: Ernő nagybátyjáé, a polihisztor Erdély Miklósé, vagy a pályatárs Eörsi Istváné (Megőriztem arcukat). A kötet végül is annak a belletrista dokumentuma, hogy az író „körbefordul a maga világában, térben és időben. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]