Nyolcvan év telt el a magyarországi zsidókat érintő deportálások óta. Vajon mi jellemzi ma a holokauszt emlékezetét Magyarországon? Hogyan kutatható mindez? Vannak-e különbségek az idősek, a középkorúak és a fiatalok emlékezete között, valamint mutatkoznak-e földrajzi eltérések? Erre és számos más   [>>>]

Nyolcvan év telt el a magyarországi zsidókat érintő deportálások óta. Vajon mi jellemzi ma a holokauszt emlékezetét Magyarországon? Hogyan kutatható mindez? Vannak-e különbségek az idősek, a középkorúak és a fiatalok emlékezete között, valamint mutatkoznak-e földrajzi eltérések? Erre és számos más kérdésre volt kíváncsi az a társadalomtudományi kutatás, amely 2021 és 2024 között zajlott, 2022-től a Visegrad Fund által támogatott Research on Transgenerational Holocaust Memory in Central Europe projekt keretében. Terepmunkát, illetve egyéni és fókuszcsoportos interjúkat készítettek hét olyan településen, amelyek egyaránt magukba foglaltak falusi és kisvárosi társadalmakat, valamint egy magyarországi megyeszékhelyt és a fővárost, mindenhol megszólítva a történtekre még emlékező időseket, valamint középkorúakat és fiatalokat egyaránt. Kutatásuk első terepeként Ricsét választották, egy észak-magyarországi nagyközséget, ahol a később világhírűvé vált filmkészítő, Adolph Zukor született, ahol 1910-ben a zsidó lakosság aránya még 6% volt, és bár a falu művelődési háza még mindig Zukor nevét viseli, mára azonban teljesen eltűntek Ricséről a zsidóság helyi emlékezetének látható jelei. A Békés megyei Sárrét kisrégióban is végeztek kutatást: Szeghalmon, ahol egy „zsidófa őrzi az elhurcoltak, meggyilkoltak emlékét; Körösladányban, amelynek zsidó temetője példás módon rendben van tartva, a volt zsinagóga épülete pedig ma egy magánház, melynek homlokzata azonban még utal eredi funkciójára; valamint Füzesgyarmaton, Csökmőn és Vésztőn, ahol egy-egy rövidebb terepmunkát végeztek. Kisvárosi helyszínként a nyugat-magyarországi Kőszeget választották, amely 1944 nyarán nemcsak a helyben élő zsidó polgárait veszítette le, hanem az év őszén a város környékén tankcsapda készítésére oda rendelt munkaszolgálatosok ezreinek tömegsírja is a város közelében található. Megyeszékhelyként Miskolcon folytatták az interjúkat, ahol a deportálások előtt a lakosság 14%-a volt zsidó, s akik közük csak pár ezren tértek vissza, ám túlnyomó többségük nem maradt a városban. Az egykori nagy zsinagóga épülete omladozik és körbe van kerítve, ezen kívül csak néhány botlatókő, két emléktábla és az Avas lankáira telepített zsidó temető őrzi a helyi zsidók emlékét. A kutatás természetesen magában foglalta a fővárost is, ahol a holokauszt-emlékezet spektruma igen széles, a Páva utcai Holokauszt Emlékközponttól a Dohány utcai zsinagógán és temetőn, a pesti gettó emlékművén és a Józsefvárosi pályaudvar területén kialakított – máig üresen álló – Sorsok Házán keresztül a Budapesten elhelyezett számos botlatókőig. Összességében tizenhat fókuszcsoportos interjút folytattak le, mindenhol azonos kérdéseket követve: hogy kik a zsidók, mik voltak az antiszemitizmus és a zsidóüldözés okai, hogyan történtek a deportálások az adott településen, vannak-e látható jelei az ott élt zsidóknak és a holokausztnak, volt-e szó a holokausztról a családtagok/barátok/iskolatársak/tanárok/munkatársak/ismerősök között, végül, hogy kell-e emlékezni a holokausztra. A Csepeli György szociálpszichológus és Papp Richárd kulturális antropológus által szerkesztett kötet ezen kutatás eredményeit közli: az első rész a kulturális antropológiai megközelítés perspektívájából, a terepmunka-tapasztalatok tükrében értelmezi a holokauszt helyi emlékezetét; a második rész az interjúk szociálpszichológiai elemzését tartalmazza, rámutatva a narratívákban fellelhető általánosabb mintázatokra; a harmadik, összegző rész pedig az általánosabb emlékezeti minták mellett az azokkal együtt meglévő transzlokális és transzgenerációs különbségeket és hasonlós [<<<]