A memoár szerzője 17 éves korában vonult be a Wehrmachtba, és újdonsült híradós altisztként szolgált a II. világháború utolsó időszakában. Amerikai hadifogságba esett, ám negyvenezer sorstársával együtt az amerikaiak átadták őket a szovjeteknek, akik ezután hosszú menetelésre kényszerítették   [>>>]

A memoár szerzője 17 éves korában vonult be a Wehrmachtba, és újdonsült híradós altisztként szolgált a II. világháború utolsó időszakában. Amerikai hadifogságba esett, ám negyvenezer sorstársával együtt az amerikaiak átadták őket a szovjeteknek, akik ezután hosszú menetelésre kényszerítették foglyaikat; majd Csehországon, Magyarországon, Románián át, 46 napos, éhezéssel súlyosbított vonatutazás után érkeztek meg valami Isten háta mögötti pusztaságba. A szerző a végeérhetetlen vonatút során gondolkodott el azon, „hogyan is gondolhatta Hitler, hogy ezt a messzeséget meg tudja hódítani, az éghajlatról nem is beszélve. Ewald Pick az emlékezése során ugyan nagyjából időrendet tart, könyvének egy-egy fejezete mégis egy-egy témát emel ki az emlékek sokaságából: az örökös létszámellenőrzéseket, a hadifoglyok kultúrcsoportjának működését, a betegségek és temetések emlékeit, az otthoni hírek várásának izgalmát, a fürdési lehetőségeket – egyszóval a hadifogoly-élet mindennapjainak dolgait. Érdekes -- és némiképp aktualitással bíró -- része az emlékezésének, amikor az ún. „antifa csoport tevékenységéről szól. Ez eredetileg egy antifasiszta propagandát kifejtő bizottság lett volna, valójában besúgókból állt, tagjaitól rettegtek a német hadifoglyok. A szerző az apró élettények aprólékos megörökítésével érzékelteti az állandó kiszolgáltatottságot, a megaláztatást, a folytonos testi és lelki szenvedést. Szól az őrök lekenyerezéséről, a foglyok ügyeskedéseiről, hogy helyzetükön valamelyest javítsanak. Pick balesetet szenvedett, kórházba került, amelynek minden berendezése a fapriccsek sora volt. Megemlékezik arról az orosz asszonyról, akinek mindkét fia a németek elleni harcban esett el, mégis adott egy darab kenyeret a hadifoglyoknak, noha maga is nélkülözött. Ugyancsak szól magyar hadifogoly-társairól. Szenvedései 1949-ben értek véget. Hazatérése után évtizedekig nem beszélt a szenvedéseiről, csak idős korában, unokái és barátai unszolására írta meg a maga egyszerű szavaival a Szibériában töltött négy esztendő emlékeit. A képmelléklettel záruló kötet a Személyes történelem sorozatcímnek megfelelően voltaképp az oral history műfaját testesíti meg, ennek megfelelően a téma forrásértékű irodalma. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]