Néhány évvel ezelőtt újból intellektuális viták tárgyává lett a világ jó néhány pontján az ún. „Kravcsenko-ügy, miután 2009-ben megjelent John Fleming ideológiatörténeti bestsellere, az Anti-kommunista kiáltvány: négy könyv, amelyik meghatározta a hidegháborút, s miután 2008-ban egy lengyel kiadó –   [>>>]

Néhány évvel ezelőtt újból intellektuális viták tárgyává lett a világ jó néhány pontján az ún. „Kravcsenko-ügy, miután 2009-ben megjelent John Fleming ideológiatörténeti bestsellere, az Anti-kommunista kiáltvány: négy könyv, amelyik meghatározta a hidegháborút, s miután 2008-ban egy lengyel kiadó – elsőként a volt kommunista blokk országai közül – jelentős sajtóvisszhang mellett, közreadta Kravcsenko vádirattal felérő önéletrajzát. Magyarországot azonban elkerülték ezek a viták – igaz, maga a könyv is. Mai aktualitásának oka viszont, ha úgy tetszik, épp ez a hiány: a Kravcsenko-ügy elfeledése, elhallgatása, zárójelbe tétele azt jelzi, hogy nem néztünk szembe teljes mélységében a II. világháború után kialakult történelmi helyzetünk azon kérdéseivel, amelyeket az 1946-os mű annak idején direkt módon felvetett, a szerző sorsa és a kötet utóélete pedig a maga tragikus fordulataival áttételesen, de nagyon világosan és kegyetlen egyértelműséggel megjelenít.Viktor Kravcsenko könyvét nem véletlenül emlegetik együtt Arthur Koestler Sötétség délben című, 1941-es regényével: ezek a művek elsőként igyekeztek rádöbbenteni a világot a szovjet rendszer valódi lényegére, Kravcsenko pedig elsőként – Szolzsenyicin Gulág-jánál jóval előbb – adott hírt első kézből a szovjet lágerek világáról, a totális terror működésének nyers valóságáról. A könyvnek azonban ma nemcsak, sőt nem is elsősorban történeti – politika- és ideológiatörténeti – olvasata a lényeges, nem is a benne foglalt történelmi információk. Üzenete ma egészen más, mint a hidegháború kezdetén, tétje pedig – ha lehet – jóval nagyobb, mint a rendszerek közötti politikai-ideológiai állásfoglalás. Kravcsenko kérdése létkérdés: hogyan őrizhető meg és hogyan teremthető újra a „személyes szabadság emlékezete, a saját döntésre, a saját élet választására való képesség és felelősség kulturális tapasztalata olyan körülmények között, amikor egy totális rendszer mindezt kiiktatandó, szükségtelen rossznak deklarálja?A Maladype Színház épp e kérdés felvetésével kapcsolódik szervesen a Kravcsenko-műhöz: a regény köré épülő programok célja a közösségi tradíció és az egyéni emlékezet korrelációjában aktualizálható, a közös értékek létrehozása érdekében mobilizálható kulturális modellek megfogalmazása és hozzáférhetővé tétele. Az egyetemes színházi kultúra eddig színre vitt darabjai után most a Kravcsenko-dokumentum alapján teszünk erre kísérletet: a szerző személyes drámája, egyedülálló döntése és választása, történetének máig ható következményei különösen alkalmasnak látszanak az egyéni felelősség és történeti helyzet közötti mai konfliktus formáinak megjelenítésére.Kravcsenko ezt írja a könyv előtti ajánlásban: „Ezt a könyvet az orosz népnek ajánlom, ahonnan származom. Könyvemmel azokra a milliókra emlékezem, akik a szovjet abszolutizmus elleni harcban pusztultak el, arra a sokmillió ártatlan emberre, akik a Kreml számtalan börtönében és kényszermunkatáborban rohadnak most is, arra a sokmillió honfitársamra, akik szeretett hazám védelme során vesztették életüket, jobb jövőt álmodva az orosz népnek. Azoknak a haladó gondolkodású és igazságosságra törekvő embereknek ajánlom könyvemet világszerte, akik támogatják a szabad, demokratikus Oroszország megteremtéséért vívott harcot. Szabad és demokratikus Oroszország nélkül nincs tartós béke a földön. Viktor Kravcsenko. New York, 1946. február 11. [<<<]