A norvég írónő új regénye a rá jellemző érzékenységgel, a lassú járású és körültekintően ábrázolt cselekménybe foglalt árnyalatos lélekábrázolással beszéli el egy idősödő asszony sorsát. A hősnő, a norvég származású Asta brit diplomata férjét közel fél évszázadon át mindenüvé követte, Londonba,   [>>>]

A norvég írónő új regénye a rá jellemző érzékenységgel, a lassú járású és körültekintően ábrázolt cselekménybe foglalt árnyalatos lélekábrázolással beszéli el egy idősödő asszony sorsát. A hősnő, a norvég származású Asta brit diplomata férjét közel fél évszázadon át mindenüvé követte, Londonba, Kairóba, Tokióba és Varsóba; itt, a lengyel fővárosban éri őket 2020-ban a Covid-járvány. Ez év őszén egy angol nyelvű előadás után, hazafelé tartva az asszony sztrókot kap, beszédzavar lép föl nála, többé nem képes kifejezni magát angolul, azon a nyelven, amelyen huszonegynéhány éves kora óta szinte kizárólag beszélt. Mint maga gondolja: „Nem gondolkodom több azon a nyelven, amely negyvenöt éven keresztül az enyém volt. Logopédusa azt javasolja, térjen vissza anyanyelvéhez, a norvéghoz, ennek segítségével talán visszatalálhat az angolhoz. Megpróbálja újra a norvégot használni, ebben segítségére van egy Oslóból érkezett egyetemi hallgató lány, Ane, aki ellátásért afféle házvezetőnő lesz náluk. Asta régebben úgy vélte, hülyeség az anyanyelvhez ragaszkodni, ő már rég maga mögött hagyta a norvég nyelvet, szokásokat, hagyományokat, ezzel együtt szinte elzárkózott önnön múltja, családja története elől. Most kényszerűségből és Ane révén visszatér a anyanyelvévhez, ezzel saját múltjához. A lánnyal beszélgetve fölidézi gyermekkora emlékeit, az iskolát, a lovaglásokat, az istentiszteleteket, olvasmányait és szülei, valamint féltestvére alakját, mindazokat, amiket és akiket – azt hitte, végérvényesen -- maga mögött hagyott. Asta visszagondolása nem pusztán emlékidézés, hanem elkezd szembenézni a múltjával és önmagával, ahogyan megtagadta az identitását, így kénytelen szembenézni döntései következményeivel. Ráeszmél az idő múlásának kíméletlenségére, érzelmei megfakulására, mindarra, amit élete során a tagadással elkövetett. A történet végén Astát újabb szélütés éri, és immár a norvég nyelvvel is nehezen boldogul, leginkább mutogatással érteti meg magát. Cecilie Enger érzékeny megfogalmazású, lírai realista stílusú regénye az identitás megtagadásáról és visszaszerzésének esélyéről szól, egyáltalán nem direkt, hanem árnyalatos ábrázolatú figyelmeztetés gyanánt. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]