Az 56-os forradalom megítélése az elmúlt hatvan év alatt igen eltérő volt, de abban szinte mindenki megegyezett, hogy 1956 októbere után már nem lehetett ugyanúgy gondolkodni a szocializmusról, mint előtte. Ráadásul a társadalomtudományoknak egy sor kérdést újra kellett gondolniuk, például: lehet-e
[>>>]
Az 56-os forradalom megítélése az elmúlt hatvan év alatt igen eltérő volt, de abban szinte mindenki megegyezett, hogy 1956 októbere után már nem lehetett ugyanúgy gondolkodni a szocializmusról, mint előtte. Ráadásul a társadalomtudományoknak egy sor kérdést újra kellett gondolniuk, például: lehet-e nem-kapitalista társadalmat építeni azután, hogy a kommunizmus hitelét veszítette? Demokratizálható-e a szocializmus anélkül, hogy önmagát számolná föl? Javítható-e, igazságosabbá tehető-e a kapitalizmus? Elegendő-e a fönnálló rendszerek működési mechanizmusának javítgatása vagy gyökeres változásra van szükség? Ezek az alapvető kérdések számos újabb kérdést hívtak elő, például azt, hogy az 56-os forradalom és szabadságharc legtevékenyebb résztvevői, fegyveres fölkelői a munkások voltak, azaz éppenséggel a proletárdiktatúra „urai. E kötet 11 tanulmánya ezt a fogas – évtizedekig megválaszolatlan – kérdést járja körül. Az első rész (Közelítések) két dolgozata a magyar munkásosztály kialakulásának históriáját, hazai sajátosságait, a munka világának 1945 utáni átalakulását és a munkásságnak a forradalomban betöltött szerepét tekinti át, illetve az 1960-as évek végéig követi nyomon a hazai munkásélet jellemzőit. A második egység (A forradalom és közvetlen előzményei) öt tanulmánya négy helyszínen (Rudabánya, Ózd, a mátyásföldi Ikarus gyár, a szigetszentmiklósi Csepel Autógyár) vizsgálja a munkásság önszerveződését; az ötödik értekezés pedig egy egészen sajátos kérdést világít meg. Szerzője, Rainer M. János abból indul ki, hogy a Kádár-rendszer épp azt sulykolta, hogy 1956 „burzsoá ellenforradalom volt, amelynek erejét nem a munkásság, hanem a hajdani Horthy-rendszer hívei alkották. A megtorlás propaganda-tézisének igazolására kapóra jöttek azok a forradalmárok, akik a régi Ludovika Akadémián végeztek, azaz „horthysta katonatisztek voltak. A szerző azt vizsgálja, hogy a konszolidáció rendszere miképp aknázta ki azt a tényt, hogy a munkástanácsok őrizetbe vett tagjai között csakugyan akadt néhány régi katonatiszt. A harmadik rész (Munkások és a munkás önigazgatás kísérlete – 1956 után) négy dolgozata a munkástanácsok 1956. november 4. utáni működését, illetve ezek későbbi – többnyire lappangó – hagyományát deríti föl. Így azt, miként nyúlt az aktuális hatalom a gazdasági mechanizmus előkészületekor (1964–1965), majd a rendszerváltozáskor (1989) a munkástanácsok hagyományához, a velük kapcsolatos történelmi tapasztalatokhoz. A magyar munkásság és a forradalom szoros kapcsolata a rendszerváltozásig tudatosan elhallgatott kérdés volt; 1990 után pedig a forradalomnak más – aktuálpolitikai szempontból hasznosítható – vonatkozásai (köztük főképpen a szovjetellenes szabadságharc) kerültek a figyelem homlokterébe. Így e gazdagon dokumentált, jegyzetekkel kiegészített tanulmányok sora a forradalom ma még újnak nevezhető problémakörét, a munkásság forradalomban betöltött szerepét világítja meg. "www.kello.hu minden jog fenntartva"
[<<<]
