"Aki a könyvben foglalt vallomást elbeszéli, a megpróbáltak hitelességével szól hitről, a szenvedő ember hitért való küzdelméről, a hitben való megerősödésről" írja a kötet előszavában Dobozi Eszter költő. Az erdélyi Magyarhermány református lelkipásztorának kis családját a létező legnagyobb csapás   [>>>]

"Aki a könyvben foglalt vallomást elbeszéli, a megpróbáltak hitelességével szól hitről, a szenvedő ember hitért való küzdelméről, a hitben való megerősödésről" írja a kötet előszavában Dobozi Eszter költő. Az erdélyi Magyarhermány református lelkipásztorának kis családját a létező legnagyobb csapás érte: újszülött fiúgyermekük négynapos korában elhunyt. Ettől a pillanattól kezdve jó ideig úgy érezte, ezután tövissel a lelkében kell élnie. A kis kötet mindössze néhány nap története, igaz, a négy nap alatt a vallomástevő szerző annyi gyötrelmet élt át, amennyi generációknak is elég lenne. A valódi cselekmény-idő tehát nem négy nap, hanem évszázadnak tűnő gyötrelem-folyam. A szerző visszaemlékezik a gyermekvárás izgalmára, a készülődés reményteli örömére, majd bekövetkezik a várva várt születés, amivel kezdetét veszi a szülők drámája. Fancsal Zsolt ragyogó írói tehetséggel szinte percről percre ábrázolja a valóságos és a belső történéseket, azt, mit él át az apa, amikor kiderül, hogy baj van a csecsemő tüdejével, belső vérzései vannak. Tébolyultan jár le-föl a brassói kórház folyosóján, és úgy érzi, emberként tehetetlen, talán csak az imával tud segíteni halállal viaskodó gyermekén. Naponta többször ingázik a faluja és Brassó között, naponta többször hívják egymást a feleségével, miközben lelkésztársait is folyton kérnie kell, hogy helyettesítsék. Ami állandóság e napokban, hogy magán kívül van az izgalomtól, a félelemtől és aggodalomtól. Szinte félőrülten támolyog a kórházban, és amikor közlik vele, hogy nincs remény, elhatározza, gyorsan megkereszteli gyermekét. A kórházból hazafelé tartva, az autóban ülve kapja a telefonhívást, hogy a gyermek meghalt. Fancsal Zsolt íróként szinte a lehetetlenre vállalkozik, megörökíti az apa őrjítő fájdalmát, a család gyászát, azaz betűkbe foglalja lelke minden összerándulását, gondolatainak csapongását, szinte "egyenes adásban" közvetítve az összeomlás szélére jutott férfi gyötrelmeit. És eközben tiltakoznia kell a boncolás miatt, intézkednie kell a temetés felől, de még az is megfordul a fejében, hogy talán gyermeke szervei más kis betegek életét menthetnék meg A dráma csúcspontján az apa a karjában tartja halott gyermekét. Bár a teendők "visszarángatják az életbe" szinte alvajáróként, félig öntudatlan állapotban búcsúzik kisfiától. Könyve zárófejezetének címe sokat elárul a hogyan tovább kérdéséről: Lehet-e soha nem nézni hátra? A regényes emlékezés csaknem filmszerű drámai képek sorozatában, szinte percről percre eleveníti föl a négy nap drámáját és az apa lelki tusáit. A kötet megrendítő olvasmány, egyben tanulságtétel arról, hogy a halál után mindenképp van élet, föltámad a bizalom, a remény, megújul a hit, mert folyton új élet születik. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]