Egy édesanya megrendítő, első szám első személyben leírt önvallomása olvasható a kötetben. A történet előzménye (Két kis lábnyom a homokban, ÚK nem ismertette) arról szólt, hogy a szerző elveszítette három és fél esztendős kisfiát, aki genetikailag öröklött, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett.   [>>>]

Egy édesanya megrendítő, első szám első személyben leírt önvallomása olvasható a kötetben. A történet előzménye (Két kis lábnyom a homokban, ÚK nem ismertette) arról szólt, hogy a szerző elveszítette három és fél esztendős kisfiát, aki genetikailag öröklött, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Hogyan lehet és egyáltalán lehet –e egy ilyen traumát túlélni, és ezután a hétköznapokban nevetni és boldognak lenni? Hat és fél év telt el Thaïs halála óta és a kisfiú 2012. február 29-én esedékes 8. születésnapján, Anne-Dauphine szabadságot vesz ki, hogy tökéletessé tegye a kisfiára való emlékezés napját. A könyv ezután az emlékezés „gyertyalángjainak föllobbanásáról szól, arról, hogyan idézi meg az édesanya imádott kisfia mozdulatait, mondatait, amelyek végigkísérték a vele eltöltött időszakot. Az olvasó pedig, hol a könnyeivel küszködik, hol pedig mosolyog a kedves kis történeteken. Az írónő mély vallásossága, hite, a férjével való őszinte, megingathatatlan házastársi kapcsolata, a tágabb család összetartása segítették át a nehéz időszakokon, a gyász évein, olyannyira, hogy azóta egy negyedik gyermeket is vállaltak, pedig Thaïs-en kívül, van még egy fogyatékkal élő kisfiúk, Azylis, aki nem tud járni, beszélni, mozogni, és a szerző sajátságos jelbeszéde és szeretete az, ami végül a kettejük közötti kommunikációt lehetővé teszi. Anne-Dauphine Julliand „elengedni vélhetően végleg sohasem tudja majd Thaïst, de azt, hogy a jelenben boldog legyen, példátlan lelkiereje és pozitív gondolkodása révén már beteljesítette. A kötet minden a témában érintett olvasó megkülönböztetett figyelmére érdemes. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]