A neves francia történésznek és népszerű életrajzírónak magyarul újra (200102146) megjelenő könyve a francia császári család történetét feldolgozó sorozatának (ld.: Napóleon, 201106183; Napóleon és a nők, 200404125; Joséphine, 201206123; A Sasfiók, 200115107) része: főszereplője Marie-Louise (Mária   [>>>]

A neves francia történésznek és népszerű életrajzírónak magyarul újra (200102146) megjelenő könyve a francia császári család történetét feldolgozó sorozatának (ld.: Napóleon, 201106183; Napóleon és a nők, 200404125; Joséphine, 201206123; A Sasfiók, 200115107) része: főszereplője Marie-Louise (Mária Lujza) (1791-1847), Napóleon második felesége, aki éppen ennek a házasságnak köszönhetően léphetett a történelmi nyilvánosság színterére, és akinek eddigi történeti jellemzését is többnyire a császár mellett eltöltött alig négy esztendő határozta meg. Mária Lujza - "Luisel", ahogyan családi körben nevezték Habsburg-Lotharingiai I. Ferenc osztrák császár legidősebb és legkedvesebb leányaként Bécsben született, és a schönbrunni kastélyban töltötte gyermek- és serdülőkorát. André Castelot egykori dokumentumok és a családi levelezés alapján, mozaikszerűen rajzolja meg sem a feltűnő szépségnek, sem különösebben okosnak nem mondható, de bájos és jólelkű fiatal lány portréját, aki a korszak uralkodó családjaiban megszokott átlagos, katolikus szellemű nevelést kapott. Életében sokkszerűen meghatározó lett, amikor politikai megfontolásból császári apja az "Antikrisztushoz" adta feleségül. Mária Lujza rettegve engedelmeskedett és Mária Antónia unokahúgaként - balsejtelmekkel érkezett Franciaországba: akkor még nem gondolta, hogy élete legszebb és valószínűleg legtartalmasabb időszaka következik el Napóleon oldalán. Castelot követi jelentések, magánlevelek és visszaemlékezések alapján írja le a történelem nyilvánossága előtt kibontakozó kapcsolatukat, bár nem elsősorban Mária Lujza jellembéli fejlődését követi, sokkal inkább a történelmi eseményeket, és az annak sodrában vergődő fiatalasszony kényszerű tevékenységét: a hatalom fényében való tündöklését, menekülését Napóleon bukása után, majd az érzelmi biztonságra való törekvést élete hátra lévő részében. Olyan asszonyt állít olvasói elé, aki jobb szerető volt, mint anya; aki Parma uralkodó hercegnőjeként száműzte gondolataiból első, hőn szeretett férje emlékét; aki titkos, morganatikus házasságából született gyermekei kedvéért eltávolodott Napóleontól született fiától, és hagyta, hogy a Sasfiókot reichstadti hercegként fattyúvá fokozva, hűbéri függőségben neveljék a Hofburgban; és végül, aki túlélve Napóleont és fiát, korán megöregedett nimfomániásként, érdektelenül, főhercegnőből és császárnéból Bombelles grófnői rangra lecsúszva, szinte észrevétlenül távozott a történelem színpadáról. A szerző újszerű megközelítésében Mária Lujzát nem mint történelmi személyiséget, hanem mint esendő-érző embert állítja olvasói elé - a történelmi életrajzok kedvelőinek ajánlható mű. "www.kello.hu ? minden jog fenntartva" [<<<]