Egy olyan országban, ahol az emberek műemlékekben laknak, mert olyan sok van az ókortól a barokkig örökölt épületekből, műkincsekből, egy író számára a téma zinte az utcán heve egy Da Vinci-kód típusú regényhez. (Ha magunk előtt látjuk a 18. századi Guardi és Canaletto védutáinak palotáin,   [>>>]

Egy olyan országban, ahol az emberek műemlékekben laknak, mert olyan sok van az ókortól a barokkig örökölt épületekből, műkincsekből, egy író számára a téma zinte az utcán heve egy Da Vinci-kód típusú regényhez. (Ha magunk előtt látjuk a 18. századi Guardi és Canaletto védutáinak palotáin, középületein száradó ruhákat, már tudjuk is, miről van szó.) Ezt a speciális itáliai adottságot aknázza ki Costantino D'Orazio műkritikus, aki első regényét egy valós és kétségkívül szenzációs művészettörténeti felfedezésre építi fel. Főszereplőjéhez, a fiatal Virginiához Róma utcáin, a Colosseumhoz közel csatlakozunk, amikor is éppen az Ágoston-rendi Santi Quattro Coronati kolostor felé tart, hogy életét örökre Krisztusnak adja át. Egyetlen gyerekként nemrég veszítette el édesanyját, és bár szeretett volna hőn szeretett apa támasza lenni, az idősödő férfi új társat talált magának. A fölöslegesség érzésével küzdő lány úgy érzi, a megnyugvást csak egy zárda falai közt találhatja meg. Próbál beilleszkedni az apácaközösségébe, de múltja itt is kísérteni kezdi, miközben az apácák látszólag békés életének felszíne alól nyugtalanító részletek bukkannak elő. A kolostor számos meglepetést tartogat számára, főleg miután egy fiatal kutató, Andrea Rizzuto műtörténész érkezik a zárt világba mint „vigaszkereső zarándok, akit a vendéglakosztályban helyeznek el. Az egyetemről frissen kikerült fiú bevonja Vivit egy évszázadok óta rejtegetett titkos terem utáni nyomozásába. Andrea ugyanis joggal feltételezi, hogy kell lennie az épületkomplexumban egy hatalmas, freskókkal borított teremnek, amelyet a 13. században ítélőszékként használtak. A „Gótikus Csarnoknak elkeresztelt helyiségnek hamarosan a nyomára bukkannak. Ám az egyre vadabb képzelgésekre hajlamos novíciának és cinkostársának útját állja a szerintük „démoni titkokat rejtegető vezető nővér, Mari Eisabetta és a Madre Superiora, a rendfőnöknő. A mű legizgalmasabb része a szerzői utószóban olvasható, amelybő legalább nagy vonalakban értesülünk a kilencvenes években lezajlott korszakalkotó felfedezésről. A Santi Quattro Coronati épületegyüttesében megtalált, és tíz éven át – 1996-tól 2006-ig – restaurált (kevesebb, mint a fele épen maradt), Giotto előtti, nagyméretűű (850 m2) freskóciklus témája és festőtechnikája okán minden kétséget kizáróan felülírta a Ducento eddig ismert művészettörténetét. [<<<]