A szerző 1942 májusában kapta meg munkaszolgálatra szóló behívóját; Nagykátán gyülekeztek mintegy százan zsidó származású emberek, és már itt, az első napokban meg kellett tapasztalniuk, hogy másodrendű tagjai a magyar honvédségnek. György István regényszerűen, epikus részletezéssel, az élményszerű   [>>>]

A szerző 1942 májusában kapta meg munkaszolgálatra szóló behívóját; Nagykátán gyülekeztek mintegy százan zsidó származású emberek, és már itt, az első napokban meg kellett tapasztalniuk, hogy másodrendű tagjai a magyar honvédségnek. György István regényszerűen, epikus részletezéssel, az élményszerű fölidézés szándékával jegyezte le tapasztalatait, emlékeit, valódi újságíróként szinte helyszíni közvetítésként beszéli el élményeit, sorsfordulóinak emlékezetes pillanatait. Az író főképp azokat a jeleneteket örökítette meg, amelyek arról tanúskodnak, hogy a háborúval szükségszerűen együtt járó szenvedéseken túl a rájuk felügyelő keretlegények gonoszságát voltak hivatottak megjeleníteni: a megalázó hangot, a folytonos gúnyolódást, az öncélú zsidózást, a fölösleges fizikai próbatételeket, az egymást túlszárnyaló testi és lelki kínokat. Első állomáshelyükön, a fehéroroszországi Gomelben lovak híján a munkaszolgálatosok húzták a sárban a lőszerszállító szekereket, de a megerőltető munkánál is gyötrelmesebb volt a lelki terror elviselése. A szerzőben az tartotta a lelket, hogy fiatal felesége várta otthon, Budapesten. György István az alakulatával egészen a Don folyóig jutott, itt végeztek erődítési munkálatokat, tankcsapdákat telepítettek. És miközben a fizikai lét határán imbolygott, nosztalgiával idézgette magában a hajdani pesti zsúrok hangulatát, a gáláns kalandok emlékét, a béke szép pillanatait, miközben tehetetlenül kellett végignéznie egy régi ismerőse haldoklását. Azután rájuk köszöntött 1943. január 14-e, a szovjet támadás napja, majd az iszonyatos visszavonulás az orosz hómezőkön. A szerző szépírói eszközökkel érzékelteti a minden pillanatban körülöttük ólálkodó halál állandó fenyegetését, miközben tanulságos megállapításokat tesz, például ahogyan leírja az útjukat szegélyező fagyott holttesteket: „A halál mintha uniformist húzott volna rájuk, olyan egyformák voltak, de szebbek sokkal, mint csúnya életükben. A szerző számos drámai fölismerésének egyike az volt, hogy a visszavonulás rémületében, közös szenvedésében sem számíthattak parancsnokaik együttérzésére, szolidaritására; még ezekben a halál közeli napokban is folytonos maradt a munkaszolgálatosok megkülönböztetése. A szerző – miután megjárta a szerbiai Bor bányáit is – 1944 októberében, épp a Szálasi-puccs napjaiban érkezett haza Budapestre, amikor újra kezdődött a rémület korszaka, a nyilas terror. György István regényes emlékezése – amely az 1942 tavasza és 1944 ősze közötti időszak hiteles munkaszolgálatos krónikája, egyben regényes olvasmány –1945-ben több kiadásban is megjelent a háborús szenvedések dokumentumaként. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]