Az Ausztráliában élő pszichiáter, író regényes emlékezésének első kötetében, a Két ima egy istenhez címűben a szerző gyermek- és ifjúkorát örökítette meg; és bár több évtized személyes történéseit dolgozta föl igen olvasmányos módon, műve centrumában a holokauszt egy évnyi drámai élménye, emléke   [>>>]

Az Ausztráliában élő pszichiáter, író regényes emlékezésének első kötetében, a Két ima egy istenhez címűben a szerző gyermek- és ifjúkorát örökítette meg; és bár több évtized személyes történéseit dolgozta föl igen olvasmányos módon, műve centrumában a holokauszt egy évnyi drámai élménye, emléke állt. A Magyarország német megszállásától, 1944. március végétől a bajorországi munkatáborból való, 1945. május eleji kiszabadulásáig eltelt időszak határozta meg életre szólóan életszemléletét, világfölfogását. A vészkorszak megidézése után, emlékezései második részében 1994-től, a holokauszt 50. évfordulójának megemlékezéseitől kezdődően vet számot élete történéseivel, időskori élményeivel és legfőképp az elmúlás, a halál közeledtének gondolatával. Mint pszichiáter, tudománya ismeretanyagának fölhasználásával tekint magára: „Könyvemben szeretném visszaadni az öregedés sokféleségét. Bátran és őszintén bemutatni azt a harcot, amit folytatok ellene. Az író 1994-ben szülővárosában, Mezőberényben részt vett a helyi zsidóság elhurcolása emlékünnepélyén, és hazafelé, Melbourne-ba tartva, a hosszadalmas repülőúton határozza el, hogy megírja pszichológiai szempontú emlékezéseit, így születetett meg 1999-ben a Két ima egy istenhez című memoárja, majd az időskori számvetés, A többi a tied. Az író ez utóbbiban visszatekint a 60-as évek elejére, amikor orvos feleségével együtt megalapozták egzisztenciájukat Ausztráliában, majd örömmel számol be gyermekei születéséről, lányai tanulmányi és szakmai sikereiről, a család gyarapodásáról, unokái érkeztéről, ám az örömteli események sora elvonta a figyelmét az öregedés problémájáról. A szakmai sikerek és a család mozgalmas élete elaltatták a szerző gondolkodói éberségét, ezért egészen váratlanul támadt föl benne a holokauszt szörnyű emléke, általa a halál lidérces képe. Úgy véli, nem az éhezés, nem is a megaláztatás, a testi szenvedés volt a legborzalmasabb, hanem a családtagok kényszerű elválása. Őt is doktor Mengele egyetlen kézlegyintése választotta el édesanyjától és nagyanyjától az auschwitzi láger vasúti rámpáján, miközben édesapja valahol munkaszolgálatosként dolgozott. Ezt a szétszakítottságot, valamint a gyermekek szenvedésének és halálának látványát nem tudja feledni. Szegő György térben és időben – az előző, időrendet tartó kötetnél sokkal szabadabban -- kalandozva eleveníti föl élete meghatározó élményeit a mezőberényi gyermekkortól az ausztráliai évtizedekig, de minden teret és időt beárnyékol a holokauszttrauma emléke. Élete utolsó korszakában sem tud megszabadulni a nyomasztó árnyaktól, és visszamenőleg is arra a következtetésre jut, hogy az 1944/45-ben átéltek határozták meg egész fölnőtt kora gondolkodását, és ennek fénytörésében jelennek meg tudatában az elmúlással kapcsolatos gondolatok is. A többi a tiéd nem az életrajz kronológiája szerint beszéli el szerzője felnőttkori életútját, hanem a tapasztalatok, fölismerések, önelemzések logikai rendjében, a tudatműködés és a lélektan sajátosságai mentén, kiegészülve a pszichiáter szerző szakmai szempontú meglátásaival. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]