Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek), zenekritikus. Több jutalom mellett A Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és   [>>>]

Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek), zenekritikus. Több jutalom mellett A Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más rangos elismerést. E regényének homlokterében az 1914 „különös nyáréjszakáján jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak.„Amikor megfogant bennem a Nagy Háborúról szóló regény gondolata, igazából a boldog békeidők aranykorának veszte foglalkoztatott. Teljességében akartam megragadni e korszakot, azt kutatva, hogyan lelhette végét egyik napról a másikra. Persze egy kort az azt megélő sok-sok ember testesít meg. Hiteles tényanyagból a regényíráshoz nélkülözhetetlen képzeletre hagyatkozva – hisz képzelet nélkül nincs művészet – gondoltam tovább a sorsokat. Mert sok-sok vonat indult akkor a frontra vidám bakákkal, akik zászlót lengettek a vagonokból – ha mindegyikük útjáról vörös fonal tekeredett volna le, bíborszín háló szőtte volna át meg át az Óvilágot.Mi sem volt természetesebb annál, mint hogy a világégés mindegyik részvevőjéhez együttérzően viszonyuljak, hisz az összes hadviselő fél iszonyatos véráldozatot szenvedett, és mindegyik katonával valójában kibabráltak, amikor fegyverbe szólították. A huszadik század hajnalán az emberek komolyan hitték, hogy nem lesz majd több háború, az emberi értelem és öntudat eljutott arra a lépcsőfokra, amelyen fegyverfogásra nem kapható többé. Elhitették velük, hogy ez a harc »minden további háborúnak elejét fogja venni« – és aztán az első világégés egész nemzedékeket fosztott meg minden reménykedésüktől.Ámde még a tragédiaíró sem teheti meg, hogy a remény utolsó szikráját is kioltja az olvasóban. Az antik korban a közönséget könnyekre fakasztó szerzőnek jutalom helyett ellátták a baját. A nézőnek katarzist kell átélnie, el kell gondolkodnia, meg kell változnia. A regény végén jobb jövőről ábrándozó hőseim helyettem beszélnek. Javíthatatlan optimista vagyok, mindig reménykedem valami jobb eljövetelében. Úgy hiszem, az olvasó is így lesz vele.(A szerző műhelyvallomásából) [<<<]