Lírai hangvételű kisprózák gyűjteménye a kötet, mintegy hetven impresszionista fölvétel, leheletfinom gondolatfutam, atmoszféra-rajzolat laza füzére. Mintha az író – a címnek megfelelően – fényképész módján rögzítené a látványokat, benyomásokat, érzeteket, hangulatokat. Ám ezekből a lírai   [>>>]

Lírai hangvételű kisprózák gyűjteménye a kötet, mintegy hetven impresszionista fölvétel, leheletfinom gondolatfutam, atmoszféra-rajzolat laza füzére. Mintha az író – a címnek megfelelően – fényképész módján rögzítené a látványokat, benyomásokat, érzeteket, hangulatokat. Ám ezekből a lírai kisprózákból történet kerekedik ki: a fotós elhagyott, buja vegetációjú, folyóvizektől szabdalt tájon bolyong, majd egy elhagyott épületet talál, amelyben olyan emlékekre bukkan, amelyek egy újabb történet mozaikjait alkotják. Az író indító gondolata, hogy a Naptól nyolc perc alatt ér a fény a Földre, és ez az idő elegendő ahhoz, hogy az ember életében minden megváltozzék. A pillanatnak ezzel a megbecsülésével indul el a fotográfus a vizek szabdalta, buja növényzetű tájon, ahol idő múltán a bokrok között rozsdás kapura talál, mögötte áll a titokzatos kastély, amelyet hideg füstszag leng be. Az elhagyott hely sok-sok olyan emléket hordoz, amelyet a fotográfus fejt meg, így bukkan föl Szilvia, a cselédlány, és Kálmán, aki vad vággyal közelít a lányhoz. Fölidéződik a narrátor gyermekkora is, amelyet a kastély és kertjének buja, fülledt világa ölelt körbe. A hajdani kisfiú megidézi édesapja titokzatos dolgozószobájának hangulatát, emlékezik a régi tengerparti nyaralásra, és fölrémlik a szerb lány, Milena alakja is. Ebben az egyszerre idilli és szürreális elemekkel tarka világban egymásba csúszik a dús növényzetű táj, a sejtelmes hangulatú kastély és a hozzá kötődő szellemalakok. A lírai hangoltságú, sejtelmes motívumokban az a közös, hogy valamennyi a múltból dereng föl, valamennyi sejtelmes, titkokkal terhes. Varga Zoltán Tamás lírai kisprózáinak, impresszionista, titokzatos, olykor álomszerű miniatűrjeinek füzére a mába érő múltról, a jelenben megtapasztalt emlékekről szól, azokról a fölidézhető helyekről, személyekről, hangulatokról, jelenetekről, amelyek fotográfiaszerűen rögzíthetők és menthetők át az örökkévalóságnak. Olyan emlékek ezek, amelyek több generációra tekintenek vissza, időnként el sem válik, melyik emlék a fotósé, melyik másoké, az őseié, de valamennyi összetartozik a hely szelleme okán. A próza és líra határán álló képfüzér a tudatos emberi létezés egyik alapkérdését veti föl: az emlékekkel való szembesülés fontosságát és kikerülhetetlenségét. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]