A kötet egyrészt Kosztolányi Dezső könyv alakban meg nem jelent tárcáit, jegyzeteit, másrészt a korabeli lapok interjúkérdéseire adott válaszait, harmadrészt a rá emlékezők vallomásait adja közre. Az első fejezet öt tárcája csípős humorral szól a korabeli irodalmi életről, például arról, hogy a   [>>>]

A kötet egyrészt Kosztolányi Dezső könyv alakban meg nem jelent tárcáit, jegyzeteit, másrészt a korabeli lapok interjúkérdéseire adott válaszait, harmadrészt a rá emlékezők vallomásait adja közre. Az első fejezet öt tárcája csípős humorral szól a korabeli irodalmi életről, például arról, hogy a fölháborodott újságolvasók akár az írók vagy a szerkesztők életére is törhetnek (Revolver és irodalom). Eltűnődik azon, milyen típusú emberekkel lehet találkozni a vonatokon (Utastípusok), vagy emlegeti az orvosokat, idézve a hajdani kínai mondást: „az orvos a sírásó legbuzgóbb munkatársa (Orvosokról – orvosoknak). A következő három fejezetbe az interjúi kerültek, illetve a kor sajtójában igen elterjedt körkérdésekre adott válaszai. Talán ezek árulnak el legtöbbet az író gondolkodásáról, emberi tulajdonságairól, hiszen készülő művei mellett beszél arról, mi a kedvenc étele, mit szokott inni, mi a véleménye a féltékenységről stb. Elmeséli, hogy kizárólag zöld tintával ír, hogy elkényeztetett kisgyerek volt, hogy szenvedélyes dohányos, és legemlékezetesebb utazása az volt, amikor hatéves korában édesapjával Szabadkáról Szegedre vonatoztak. Számos frappáns megállapítást tesz irodalmi kérdésekről, például a rímről, mondván: a rímnek nincs kémiája (tudománya), csak alkímiája (varázslata). Beszél arról a boldogságról, amit az írás szerez a számára; elmondja, hogy rajong a homo aestethicusért, ám idegenkedik a homor moralistól. Megvallja, hogy Budapesten az Üllői utat szereti legjobban; számos anekdotát mesél arról, hogyan viccelték meg egymást Karinthy Frigyessel. A kötet szerkesztője a korabeli lapokból (Színházi Élet; Tolnai Világlapja; Ma Este; Délibáb; Film, színház, irodalom) majd két tucat interjút válogatott ki, amelyekből egyértelműen kiderül, micsoda érdeklődés övezte Kosztolányi személyét, hogy akkoriban élő klasszikusnak tekintették. Az utolsó fejezetbe kerültek az író halálát követő időszakban született emlékezések, ezek sorában megszólal a gépírónője, édesanyja, a felesége, a húga és a fia. A vegyes műfajú kötet egészen közzel hozza a mai olvasóhoz Kosztolányi emberi arcát, jellemét, gondolkodását, szokásait, miközben az eddig csak lapok hasábjain lappangó vélekedései jobbára megerősítik a róla kialakult és rég kanonizálódott vélekedést. Például akkor, amikor megkérdezték tőle, mit tenne miniszterelnökként, azt válaszolta: legelőször gondoskodna a magyar nyelv védelméről. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]