Ha 1984-ben a Terminátor című film világa sokak számára még merő fikciónak tűnt, az azóta lezajlott rohamléptékű technikai fejlődés, a robotika széleskörű elterjedése fényében ez a jövő sokak szerint már nincs is annyira távol. Persze nagy viták kísérik a kérdést, hogy etikus-e összekötni a   [>>>]

Ha 1984-ben a Terminátor című film világa sokak számára még merő fikciónak tűnt, az azóta lezajlott rohamléptékű technikai fejlődés, a robotika széleskörű elterjedése fényében ez a jövő sokak szerint már nincs is annyira távol. Persze nagy viták kísérik a kérdést, hogy etikus-e összekötni a mesterséges intelligenciát a fegyverekkel, s ún. autonóm fegyvereket alkalmazni a jövő háborúiban (vagy akár már ma is). Ezzel a témával foglalkozik Paul Scharre volt katona, védelmi elemző, az Etikus Autonómia Projekt vezetőjének most magyarul is megjelenő, vaskos könyve, aki elsőként egy 1983-as esetet idéz fel, annak bemutatására, milyen veszélyeket is jelenthet az, ha gépek kezébe adjuk az élet és halál kérdésében való döntést. Abban az évben, szeptember 26. éjjelén ugyanis majdnem eljött a világvége. Fél évvel Reagan csillagháborús tervének meghirdetése után, a szovjetek lelőttek egy Alaszkából Szöulba tartó, a szovjet légtérbe tévedt utasszállítót. Az incidens 269 ember életébe került. Nemsokkal később egy Moszkva mellett található bunkerben az Oko nevű műholdas korai figyelmeztető rendszer azt jelezte, hogy az amerikaiak öt atomrakétát indítottak el a szovjet főváros felé. A szolgálatban lévő Sztaniszlav Petrov alezredesnek rögtön intézkednie kellett volna, ő azonban bizonytalan volt. Úgy érezte ugyanis, hogy valami nem stimmel, bár a gépek egyértelműen azt mutatták, hogy támadásról van szó, és már csak percek vannak hátra a lehetséges válaszcsapásig. Végül neki volt igaza. A földi telepítésű radarok operátorai nem látták a rakétákat, s utólag kiderült, hogy a rendszer volt a hibás: a felhők tetejéről visszaverődő napfény váltotta ki a szovjet műholdak téves riasztását. De mi lett volna, ha egy gép van Petrov helyén? A szerző szerint a válasz egyértelmű: a gép azt tette volna, amire a programozása utasítja, és ezzel kirobbantotta volna a harmadik világháborút. Nem véletlenül hívja fel a figyelmet a szerző az előszóban erre az esetre, hiszen az autonóm robotok, a felfegyverzett gépek világa már egyáltalán nem tudományos-fantasztikus fikció. Mint írja: napjainkban több mint kilencven ország használ drónokat légtere ellenőrzésére, s harmincnál is több államnak vannak felügyelt defenzív autonóm fegyverei arra az esetre, amikor a harci cselekmények túl gyorsak az emberi reakcióidő számára. Ezeket a fegyvereket még emberek felügyelik, de például Izrael kifejlesztette azt a Harpy nevű drónt, amely nagy kiterjedésű területeket kutat át ellenséges radarok után, és azokat emberi jóváhagyás nélkül semmisíti meg. A drónokat több országnak is eladták, és Kína az eredeti verzió visszafejtése révén elkészítette saját változatát. De a két Korea közötti demilitarizált övezetben is működnek robotgéppuskák, és egyre több ország hadserege dolgozik újabb és újabb fegyverek kifejlesztésén. A szerző végig kalauzolja az olvasókat a következő generációs robotfegyverek gyorsan fejlődő világán, elviszi őket az intelligens rakétákat építő fegyvervállalatokhoz és kutatólaboratóriumokba. Bemutatja az irányelveket lefektető kormányzati tisztviselőket és a tiltásért küzdő aktivistákat, végig tekinti a múltat, és kitekint a jövőre is, mely egy „robokalipszis rémével fenyeget. A rendkívül adatgazdag, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató kötetet jegyzetek, valamint név- és tárgymutató zárja. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]