A moldvai, csángóföldi Lujzi-Kalagorban született Gábor Felícia, azután Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán tanult, és miközben van kenyérkereső foglalkozása, az életét arra tette föl, hogy megörökítse gyermekkora csángó világát, mert "Azt szeretném, ha nem tűnne el nyom nélkül szüleim,   [>>>]

A moldvai, csángóföldi Lujzi-Kalagorban született Gábor Felícia, azután Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán tanult, és miközben van kenyérkereső foglalkozása, az életét arra tette föl, hogy megörökítse gyermekkora csángó világát, mert "Azt szeretném, ha nem tűnne el nyom nélkül szüleim, nagyszüleim és velük által nemzedékem életfelfogása. Szeretném, ha nyomot hagynánk. A saját gyermekeimnek. Elkerülhetetlen a kihalás. Harcolni akarok, ahogy tudok. Írok arról, amit láttam, hallottam. Arról, ami a lelkembe beleivódott". A prózákat, helyenként verseket és szinte prózaversnek nevezhető lírai szövegeket tartalmazó kötetben lényegében mindarról olvashatunk, ami az 1980-as években is archaikus csángó életet jellemezte. A rövid - rendszerint belső ábrázolatú, visszaemlékező aspektusú, vallomásos hangú - epizódok sorát az édesanyjára való emlékezés nyitja; azután leírja, hogyan mentek iskola után a kútra vízért, mit ettek és ittak annak idején odahaza. A gyermekkor emlékeit időnként átszövik a későbbi életút képei, a szegedi kollégium és főiskola jelenetei, saját felnőtt életének tapasztalatai, saját édesanyai mivoltának érzései. Így, ebből a visszatekintő perspektívából láttatja az évtizedekkel ezelőtti lujzi-kalagori életet. Fölidézi a böjti időszakot és a húsvéti ünnepeket; a napi munkát és a rendszeres imádságokat; leírja a csángó házat és berendezését, a vasárnapokat a szentmisével és a szórakozás ritka alkalmaival. Bemutatja a csángó viseletet, leírja a kalácssütés és a puliszkafőzés menetét, az elsőáldozás és az esküvő ünnepét, a pálinkafőzés "szertartását" és a népszokásokat. És olykor megemlékezik hazalátogatásainak élményéről, tapasztalatairól is. A rendkívül nehéz, sőt, szigorú csángó élet köznapjainak és ünnepeinek leírását mindvégig átszövi a szerző témához való lelki közelsége, szereplőivel való gyöngéd azonosulása. Ez egészen odáig terjed, hogy a szöveget csángó kiejtéssel rögzítette, így a kötet olvasásához, a mondottak pontos értelmezéséhez elengedhetetlenül szükség van a kötet végén találhat Szótárra. A családi fotók sorozatával záródó emlékező attitűdű, vallomásos hangvételű könyv egyszerre fontos népismereti munka a 20. század második felének csángó életéről, és bensőséges vallomás a szülőföldhöz, a hagyományokhoz, a népszokásokhoz való ragaszkodásról. Mindezek mellett a szerző rámutat, hogy a csángóknál mind a mai napig az egyén és a közösség nem válik el egymástól, sőt, ugyanaz. Ezért lehetséges, hogy az egyéni élni akarás és életerő segítségével fönnmaradhat a csángó nép még sok nemzedéken át. [<<<]